A fájdalmak ideje még tart. Lélek sebek, árnyak a múltból még itt tobzódnak a felszínen, mind mind elengedésre, megbocsájtásra várva.

Minden energia a jelenben élőkre koncentrálódik. A döntés a miénk, nincs ember, aki helyettünk bármit is megtenne.

Hogy miről döntünk?

Begyógyítjuk e, azokat a lelki sebeket, amelyek a testünket nyúzzák, torzítják, betegítik?

Vissza adjuk-e, lemondunk-e önként  azokról a magunknak vélt képességeket, erőket, amelyhez semmi közünk, csak tetszetős volt, egy ideát testesített meg ?

Ez lehet akár a önérvényesítés, társkeresés, az anyag vagy a szellem felé való eltolódás, bármi ami más, mint ÉN.

Visszakérjük e lelkünk szabadságához kellő erőket? Tanulunk e érte, teszünk e lépéseket azért, hogy anyagban meg tudjuk testesíteni? Keressük e a harmóniát? A miénket és nem a más által vélt harmóniát?

Soha ne angyalkodjon egy tündér, mert nem az a fő forrása. Természetesen mindenkinek van angyali része, de ne azonosítsa magát vele, mert a valódi ÉN Forrása, Segítői nem angyali eredetűek.

Ez most csak egy spirituális példa volt a lélek mintákból, de ugyanezt mondhatnám a párkapcsolatra is.

Ne akarjon valaki olyan társat, aki egy álomkép, hanem a maga valóságában nézze meg ki is illik őhozzá. És az élet minden területére igaz. Ne akarjunk olyan munkát, amelyhez nem értünk. De tanulhatunk érte.

Vagy egy más minőségű párkapcsolat eléréshez önismereti változásokat tehetünk.

A sok információnak köszönhetően, ami a külvilágból érkezik, eltorzíthattuk, és más forrásokhoz köthettük lelkünk, mint ami valójában a szellemi forrása.

Mondhatjuk úgy is, hogy eladtuk. Kényelemért, hangzatos ígéretekért, pénzen vett beavatásokért, hatalomért ….

Most ez mind lecsupaszodik. Egyedül maradunk saját belső világunk rengésével. Csontig hatoló ez a rezgés, felbolydít mindent. És most ne is akarjuk elnyomni, eltüntetni.

Hagyjuk fájni, hogy belénk égjen. „ÉN többé ilyent nem teszek… nem akarok… „

Hívságaink, gyarlóságaink, kényszerességeink engedjük el. Mert ezek rengetik meg a belső földünket.

Ha fáj a csont, kiélesedik az idegrendszer, akkor sírjunk ha kell. Döntsük el merre megyünk ez után, de semmi képen ne akarjunk ne változni.

Ez jelen esetben csak elfutás lenne a félelmeink elől, begubózás a jól megszokott „semmibe”, egy vélt hazug világba.

Kitartás… Lassan enyhülni kezd a nyomás, amely kipréseli belőlünk valódi Énünk a sok rárakódott réteg alól. Holnap már egy „arany pénz” megvillan sorsunkban. Legyen szemünk meglátni, és fülünk meghallani csendülését.