Érdemes ma valamit, és csak egy valamit elengedni. Ami eddig fontos volt, de igazából „alszik”, nem formálódik, a sors nem dob lapokat.

Nem is az elengedése a fontos, hanem gondoljuk másképpen. Ahogy eddig tettük, úgy nem változott, nem mozdult, ördögi körök váltották egymás ugyanolyan, vagy csak hajszálnyi eredménnyel.

Nézzünk önmagunkba.

Ki ragaszkodik bennünk ahhoz, hogy „csak is így lehet”. Ki táplál illúziót, húz el az orrunk előtt mézes madzagot, hogy azt gondoljuk csakis így élhetünk célba? Mit akarunk kompenzálni?

Édesanyánk megkeseredése, nehézsége, szolgasága vagy megfelelése?

Édesapánk felelőtlen vagy éppen kemény viselkedése?

Mi a legfontosabb mostanság számunkra?

Ott biztosan arra van az út, amit vélünk látni?

Az erő, amit belefektetünk, biztosan jó helyre megy?

És honnan hiányzik?

Ez az év minden iránymutatásával ott jelzett, ahol elakadtunk, amit nem vállaltunk fel, ahol áldozatot hoztunk, amiről lemondtunk sorsunkban, és igen nagy hiányt hordoz. Változtatni kellett.

A kérdés az, hogy van még valamilyen tulajdonságunk, érzelmi gátunk, amely hátrafog?

Ezt kell megtalálni.

Türelmetlenség?

Bizonyítási kényszer?

Akaratoskodás?

Makacsság?

Bizalmatlanság?

Szeretetlenség?

Miféle hiányállapot követeli az energiát magának?

De lehet az a legegyszerűbb, ha egy mély sóhajjal kimondjuk, hogy elengedem mindazt ami gátol engem sorsom pozitív alakulásában.

Mindez legyen szívből, az elfáradt lélek szándékából.

Mert a lélek mára már igen fáradt, mert a Hangja nehezen tör át az emberi tudathoz.

Pont olyan érzés, mintha hiába beszélnél egy szeretett barátodnak, és látnád, hogy ő a szakadék felé halad. És csak mondanád, mondanád, kérnéd, nyújtanád a kezed, de ő vakon és süketen halad a szakadék felé. Mert ő úgy akarja, és szabad akaratából úgy dönt. Te pedig már semmire nem tudsz gondolni, csak őrá, a segítség nyújtásra, és a saját dolgaid közben elvesznek. Egyszer csak elfáradsz, és csak nézed az embered. Már nem akarsz semmit, engeded, had menjen.

És egyszer csak megáll, körülnéz a barátod. A hang, amelynek makacsul ellenállt és juszt is az ellenkezőjét tette, már nem hallatszik. Megáll, körülnéz, elgondolkodik.

Aztán észrevesz téged, és látja, hogy annyira fáradt vagy, hogy nem is tudsz már mozdulni. Gyorsan megfordul, és hozzád szalad segíteni. Hiszen felismer.

Hát valahol itt tartunk.

A lélek is enged, és az emberi tudat is. Hogy melyik feszült melyiknek, és miért, ezek egyedi lélekmozgások.

Mindenesetre e hétnek az eredményeképpen az emberi aurában megjelenik egy „új” formavilág, ami nem új, csak torz és kusza volt már „Atlantisz” ideje óta.

Békés elengedést, ellenállás nélküli értést kívánok mindannyiunknak.