A mai napra két kérdés van felénk.

Amelyből aztán sok minden ágazik ezer felé.

Ki hol küld be minket az arénába, és játszat el velünk bármilyen szerepet?

Hol ülünk? A nézőtéren, vagy a színpadon játszunk?

Az arénában és a színpadon állva el kell játszanunk valamit. Magunk vállaltuk, vagy kényszerítettek?

Régen a cirkuszi arénába küldték a rabszolgákat és a kivégzendőket. Az élet volt a tét.

A nézőtéren ülők pedig örültek, hogy nem ők az áldozat. Vagy éppen állati ösztöneiket elégítették a pusztulás láttán. Vagy a félelem őrülete elvakította a szemüket.

Ez ma is így zajlik, csak más köntösbe csomagolva.

Gondoljuk végig.

Hol kell mások helyett küzdeni?

Ki hol használja az energiánkat?

Hol vagyok ÉN a történetekben?

Mennyit vesznek el belőlünk megfelelő ellenszolgáltatás nélkül?

Mi a szerep, amit játszunk akár úgy is, hogy az hisszük mi vagyunk?

A hideg segít nekünk abban, hogy előtérbe kerüljenek, felerősödjenek azok a helyzetek, ahol erősítenünk kellene, és azok a helyzetek, amiket kényszeresen működtetünk, és nem sok közünk hozzá, csak valami fura kötés, ami lehet sok ezer éves már, de már semmi közünk hozzá.

Az ÉN erősödik, és ledobálja a ráaggatott ruhákat.

Énképzavaraink erősen bezavarhatnak. Tévhitek, öröklött kötések, kényszerességek, ragaszkodni ideákhoz alapok nélkül.

Ne engedjük elmenni az életünk mások korbácsa vagy érzelmi válságai miatt. A szerep, amit nekünk szántak, nem feltétlen a miénk.

Az áldozat, ha nem lát magának jövőképet, akkor lefekszik és hagyja magát.

A harcos pedig megkeresi a kiutat, ha elesik, akkor feláll, és nem engedi el egy pillanatra sem a reményt, hogy a saját sorsa a saját boldogságához vezet.

Még mindig érdemes személyiség részekre bontani önmagunk.

Ki bennünk az áldozat?

Ki bennünk az önző?

Ki bennünk az érzéketlen?

Ki fél és miért?

Ki bátor?

Ki meggondolatlan?

Ki felelőtlen?

Ki az, akinek túl nagy az önfegyelme?

A bölcs részünk elnyomva létezik?

Az uralkodó egyéniségünk fiatal lélekként mindent bevállalna?

Még azt is, amihez semmi köze?

Ki az uralkodó személyiség bennünk, és ő kit nyom el?

Ezek az ellentmondások egy testbe vannak csomagolva, és csak dobálják az egyedet. Egyik helyzetben ilyen, a másikban olyan.

A bölcs, öreg lélek részünknek kell elöl állni és vezetni a többieket.

Mint ahogy a külvilágban sem így van, ezért tudhatjuk, hogy a mi népünk lélekcsoportjánál is fordítva vannak a minták.

A bölcs, öreg lelkek kihasználva, elnyomva és fáradtan.

A fiatal, tanításra szoruló lélekrészek pedig felelőtlen diktatórikus rendet alkotnak.

Ez bennünk is így van.

Egykoron az öreg lelkek képviselői álltak az arénában, ők lettek megfeszítve, befalazva, kifosztva energetikailag.

Talán ennek a forrása még a Lucifer és Isten, a Fiú lázadása az Atya ellen játszmájában rejlik. Lucifer, aki nem érti az Atya rendjét és mindenhatóságát. Nem tud olyanná válni, mint ő, mert nem érti. Az Atya nem jól tanította? Vagy hiányzott valami a Fiú számára, ami miatt mássá szeretett volna válni?

A Fiú, aki kiszakítja magát az Atya rendjéből, messzire megy, világokat épít, és nem veszi észre, hogy az Atya energiájából építi mindezt fel, hisz ő is belőle származik. Nem ad vissza semmit, sem érzelemben, sem tiszteletben. Csak használja az atyai energiákat. Az Atya, a mindenség pedig egyre fáradtabb, hiszen az energiái nem tudnak megújulni.

Ez bennünk is így zajlik.

Kérjük bölcs, vén lélekrészünk, hogy legyen ő az ELSŐ a rendszerünkben. Minden más belőle fakadt. Tanítsa a fiatalabb lélekrészeink, hogy ők tudják tisztelni.

A FIÚ-ban mindig ott a választás lehetősége. Visszatér Atyjához és együtt alkotnak, vagy külön-külön a megosztottság erejében? Bennünk is ott a választás lehetősége. És népünk közös lelkében is.

A FIÚ már választott 3-szor. Az Atyát választotta.

Mi a FIÚ testének sejtjei vagyunk. Választanunk kell nekünk is.

Péter, az ember, 3-szor tagadta meg a Fiút. Az Atyához az út a Fiún keresztül vezet az egyedi ember számára. Fiú világegyetemben élünk, amit ő alkotott.

Mára ennyi gondolat.