Szeretném megosztani veletek az elmúlt napok egyik felismerését . Látását. Nem is tudom miképpen lehetne nevén nevezni.
Mindehhez hozzátartozik, hogy nem olvasok spirituális írásokat. Tudatosan teszem, hogy véletlenül se tévelyedjek el önmagam belső világától, és ne keressek olyasmit, ami hozzám nem tartozik. Életem folyamán a belső képek mindig vezettek, az értelmezésüket pedig saját káromon és bőrömön tanultam meg. Mivel így haladtam, a bennem feljövő információknak és képeknek megvolt a kapcsolata és a rendszere, még ha sokszor nem is értettem akkor és ott.
Kérdéseimre a válaszokat időszakonként más és más adta. A Mesterrel találkoztam a legtöbbet. Volt hogy önmagam más és más formákban. Volt, hogy ősök jöttek. Ismétlődtek, vagy akár csak egy válasz erejéig jött valaki. Néha kintről láttam önmagam, de legtöbbször önmagamban voltam, amikor a válasz érkezett. Az elmúlt időszakban az érzelmeimet gátló, árnyékoló dogmákat, elveket, sérüléseket boncoltam. Kerestem a középpontot a szívemben. Kerestem az e világban leélt sorsaim kezdőpontját.
Talán 2 napja, hogy úgy érzetem, pár pillanatra megpihentetem a szemem, mert elfáradt. Teljesen a munkám foglalt le, érzékelésem a külvilág felé volt fordulva. Becsuktam a szemem, és ÖnMagammal kerültem szembe. Teljes élességében láttam magam, sokkal tisztábban, mintha tükörbe néztem volna. A ráncaim, a foltok az arcomon, a korom, az alkatom minden szépítés nélkül, ugyanaz volt. A ruhám volt más és a kisugárzásom. Amit persze nem ismerhetek, csak vélhetek, hiszen önmagamban lakozom, nem tudom, a külvilág miképpen érzékel.
Pontosan magammal szemben álltam. Nagyon fura érzés lepett meg, és pontosan tudtam, hogy ÉN állok saját szívem közepén. Nem istenek, királynők, tündérek, szerelmek, hanem Én magam. Elöntött egy hazatértem érzés. Kerestem a sorsaim kezdőpontját és ugyanazt leltem meg, ami most van. Abban a pillanatban értettem, az „önmaga hasonlatosságára elkészítette az embert” hittételt, és a JelenPontban lenni kifejezést. Tudtam, hogy látom a teremtőmet, aki elkészített engem saját hasonlatosságára. Tudtam, minden érzékemmel.
És mindehhez azért elmondom, hogy az önszeretettel és elfogadással nem állok jól, de az egó jelzései, vagy a kicsiny hit, semmi zavart nem okozott. Teljesen természetes volt minden érzékelésem.
Az akkori pár pillanatnyi gondolat és érzéssort nem elemeztem, nem gondoltam tovább.
Automatikusan a következő kérdésem az emlékezetem felé az volt, „mit jelent, hogy elkészített saját hasonlatosságára”? És miért? Körbeért egy időkör?
A világunk kezdetén úgy készültek a testek, hogy a koncentrált tudat szikrák valami módon anyagi testet formáltak, alkottak, teremtettek?
Csakis akkor és akkor lehet tovább lépni, ha ugyanazt a formát megleljük utazásunk során, ahogy keztük evilági életeink első pillanatában? És utat is találunk hozzá? Ezt jelentené a labirintus és Ariadne fonala?
Könnyen lehet, hogy ezt már mások meglelték, de mivel nem olvasok tanokat, nem tudom. Azt is tudom, hogy nem először történhetett meg velem életeim vonalán, de mégis elveszett valahol, valamiért. Az ÖnMag szó, amit többször is leírtam, elindíthatna a gondolkodás útján, de ezt most nem akarom. Azt hiszem, gyorsan tévútra keverednék.
Amiért leírtam, annak oka az, hogy akik olvassák az írásaim, ők velem egy utat járnak. Értik e vagy sem, mégis az olvasás energiája elindítja a folyamatokat. Ugyanazt keressük, együtt járjuk az utat. Tudattalanul vagy tudatosan.
Eljutni a labirintus középpontjába olyan, mint eljutni a tornádó középső zónájába, ahol végtelen csend, leválás, magány, megáll az idő. Minden ami addig fontos volt, valahol elveszik a tornádó szélső köreiben.
Azt is tudom, hogy meditációban nem lehet megtalálni, a meditációban látott önmagunk nagyon mást jelez. A legváratlanabb pillanat tudja a csatlakozást a kezdőponttal megadni. Azt is gondolom, hogy a halál utáni átlépés pillanata sem ez. Ott sem ezzel az ÖnMagukkal találkozunk. Ott is ősök állnak velünk szemben, hogy a további körforgásba segítsenek.
Nem tudom merre tovább. De járjuk tovább az utat együtt.
Kedves Évi!
Az oldásokat kb egy két hete befejeztem magamon, oka nem volt amolyan lustaságnak könyveltem el. Évek ota egyedül vagyok 2007 óta nem volt kölcsönös szerelmen alapulo kapcsolatom, és azota csak viszonzatlan szerelmek jöttek. Tegnap csak ugy eszembe jutott más szemmel nézve a mondat amit mondani szoktam arra hogy majd lesz nekem is valaki. „Ha nem jön is leélem egyedül az életem megszoktam már elfogadom jo igy nekem” (pedig igazábol nem) Mi van ha nem a külsöm v viselkedésem v a nincsenek már normális pasik az oka annak h egyedül vagyok hanem én magam intézem igy? És ahogy megfogalmazodott bennem a gondolat elkezdtem ezt oldani elalvás előtt. Rettenetesen furcsát álmodtam. A szomszédasszony meghalt pár éve, a keresztanyámnak hivta magát pedig meg se vagyok keresztelve. Egy rosszindulatu lopós erőszakos alkoholista asszony volt. Vele álmodtam hogy fiatal volt és én itt aludtam a hóban az ut szélén (nem volt hideg) ő pedig fiatalabb szép lányként mellém feküdt és megfogta a két kezemet majd megcsokolt. (sose volt nőkhöz vonzalmam) Felugrottam és elszaladtam de onnantol kezdve mindenhova utánam jött. Aztán egy szorakozohelyen találtam magamat ahol megjelent mellettem a gyerekkori barátnőm az egész családjával, meg persze ott volt az a nő is… És odajött hozzám a barátnőm és közölte „Vigyázz ha elhagyod, emlékezz a multkor is elvágta emiatt a torkodat és meghaltál” Ekkor ébredtem fel. Mellé még eszembe jutott h egész kiskoromban folyton az orvost jártuk mert állandoan fájt a torkom be volt gyulladva a mandulám meg el ment a hangom. Aztán az h egy jo hosszu időszakon már felnőttként volt bennem egy félelem a nőkkel kapcsolatban, mindig azt éreztem utálnak és az ellenségüknek tekintenek. Bármilyen kedvesek rendesek voltak is. Aztán ez elmult. Tényleg lehetséges h kinyirt a nő előző életemben?
Kedves Evi! Megtisztelo, hogy veled egyutt jarhatom az utat es meglatasaidbol reszesulok. Most, egy ideje en is ugy erzem, hogy csendes zonaba ertem. 🙂 A „hogyan tovabb”ra a valaszt az elkovetkezo napok majd elenk gorgetik. 🙂