Ezen a héten elég erősen megmutatta magát a helyzetünk, önmagunkhoz képest.
Tér rendezések zajlanak. Én bennem, ebben a sorsomban ki foglal magának helyet, és én kinek a sorsában foglalok el helyet. Ezek mit okoznak, mit mutatnak, kell e, avagy sem.
A kell-e , avagy sem, elég bonyolult összefüggés rendszerből adódik, azért emberi aggyal nem tudjuk felmérni.
Én azt javaslom, hogy tegyük Segítőink kezébe ennek elbírálását. Egyik pillanatról a másikra amúgy sem lehet szétválasztani tereket, de a folyamatok szétszövődését el lehet indítani kéréssel.
A segítő, együttérző emberek általában sok ember terében vannak jelen, és elfelejtik visszavonni önmagukat, miután bármi okból is beléptem mások terébe. Ráadásul ezek már generációs örökségek.
A “boszorkány” vérű emberek már örökségbe kapják a terek összekapcsoltságát.
Ezt valahogy úgy lehetne átgondolni, mint ahogy a Kárpát-medence térfoglalása zajlott. Ezt ismerjük a történelemből. Az itt élők is beléptek mások terébe hódítás címén, és ide is beléptek más népek hódítás címén. Kitelepítések, hódítások, segítség nyújtás, beengedése menekülteknek, tanulási szándékkal való térátlépés stb…
Ezernyi ok miatt történik meg az embernél is, ugyanúgy , mint nagyobb egységeknél.
Így aztán egy emberre sokkal több impulzus hat, mint amennyi kellene ahhoz, hogy önnön sorsát meglássa és megélje.
A jelenleg folyó tér rendezés azokat a “jelen lévőket” mutatja, akiknek most mindenképpen távozniuk kell saját terükbe, bárhol is legyen, saját sorsukba, saját “otthonukba”, hogy ott rendezzék saját dolgaikat.
A test fájó pontjai pontosan mutatják a helyet, ahol a másik tere kapcsolódik a mi auránkhoz.
Ezek ráadásul felerősítik bennünk azokat az érzéseket, amelyek gátolják a saját megéléseinket.
Aggódás, ellenkezés, szomorúság és az ebből fakadó döntésképtelenség, önbizalom hiány.
Régebben sokat írtam a “skizofrén “ állapotokról, amikor együtt élnek egy testben , egy sorsban az elhunytjaink árnyai, bizonytalan élők energia “vámpír” térfoglalásai, az élőhely “múltja” stb..
Mivel eredendően nincs helye ezeknek a történeteknek a JelenPontban élő emberben, ezért szétválasztódnak a terek.
Fáj az elengedés. A megszokottság miatt, a “mi lesz velem nélküled” önbizalom minták miatt.
Egyet ne felejtsünk el soha. Minden és mindenki csak a maga helyén tud jól működni, szabadon dönteni.
Ez megmagyarazna a tenyt, hogy egy het alatt is csak par emberrel van kapcsolatom? Egeszsegi okokbol nem igazan jarok el itthonrol es ugy erzem, mintha egy nagy buborekban leteznek, jol elkulonulve. Latom az emberben akivel beszelek a hamissagot, es onkentelenul szembe is allitom vele. Nagyon meglepodtem sajat magamon ezert. Igy segitek bele a levalasztasi folyamatba?
Köszönöm ezt az írást is. Pont ránk is vonatkoznak. 🙂
Igen, az átláthatatlanság miatt az ember magáénak érez, magára vesz olyan felelősségeket, amik már nem hozzá tartoznának.
De jók ezek a mondatok, bármelyiket kiemelhetném. Pl.,hogy “sokkal több impulzus hat ránk, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a saját sorsunkat meglássuk”. Erre nekem pl. olyan rokoni elvárás a kapcsolattartásra jön elő, ami némán izgat, hogy tennem kellene, de nem visz rá a ‘lélek’. Már belefáradtam, régen beleuntam az értelmetlenségébe, energia kiszipolyozásába. Egyszerűen nincs hozzá erőm.
Mit lehet itt tenni? Az ember húzza a nyakát, nem telefonálok, elodázom, majd ha kicsit jobban bírom.
De igazából már rég nem tartoznak hozzám és talán minden fárasztó dologgal így van.
Kérem, hogy menjenek vissza a saját helyükre és én is jöjjek vissza a sajátomba.
Köszönöm.