Lehet fura szavakat fogok használni ismét, de fura időket élünk.
Ezekben a napokban a “törvényt ülni”, a “valóságot kiolvasni az eredetből” , a sorsunk küldetésének megnyilvánulásai, és az ehhez rosszul összefogott erőknek a megnyilvánulásai törnek előre. Megmutatja magát, hogy melyik eredetmondát játsszuk újra saját sorsunkban. Hol kapcsolódhatunk a nagy egészhez, vagy hol válunk le róla.
Hogy ez mit is jelent valójában, én sem tudom igazán jól megfogalmazni.
Kiderül ez az.
Eldől valami.
Ráeszmélünk valamire, amire eddig nem láttunk rá.
Befejeződik végleg valami olyan, amit leginkább a bennünk élő “pokol” táplált.
Mondhatjuk úgy is, hogy átformálódik valami sötét, titkos, nehéz érzelmi blokkunk a téveszmék nélküli valóság nyelvezetére.
Mindenkinek azon a szinten, ahol a felismerések fontosak ebben a sorsában.
Mindennek az eredménye lehet az, hogy amit eddig fényben láttunk, és követtük ezt a fényt, az most megváltoztatja a fókuszát.
Igazából a hitünkról van szó minden játszmában.
Nem vallásokról beszélek, bár vallást csinált az ember a hittételekről mindig.
Egyik vallás sem szól az EGY-ről. Vannak istenképek és hozzájuk kapcsolódó források, de ISTEN ezekben legfeljebb csak villanásokban jelen. Akkor, amikor az ember a szívéből kiált hozzá fájdalmában, keservében, utolsó pillanatában, amikor megnyitja önmagát.
Nem érdekből, félelemből, hanem egy mély hitből, hogy az EGY-nek része ő is, és ráirányítja a szemét.
Isten nem férfi és nem nő. Nem is ember. Ő a Mindenség, aminek az ember a része. Ugyanúgy, mint sok minden más. Talán az Avatár filmben a bolygó egysége és együtt lélegzése mutatta meg legjobban az Isten létezésének formavilágát, bár még így is csak a töredéke.
A Hit szükséges az embernek, mert kell egy kapaszkodó. Aki csak a józan észben hisz, ő is hisz valamiben, amire ráépíti a létezését.
Én például a békében, az összefogás erejében és a jóságban hiszek. Még akkor is, ha körülöttem mindenki az ellenkezőjét akarja bizonyítani. Ezzel együtt születtem, hoztam magammal a Forrásból, senki nem tudja elvenni tőlem akkor sem, ha elárulnak, háborúba lépnek velem, ha érdekből használnak.
Tudom, hogy ezt teszik, nem vagyok naiv, de továbbra is mutatom a más megoldásokat. És hiszek benne, hogy megfogan egyszer majd.
Mindezzel azt mondom, hogy ezekben a napokban közelebb kell lépnünk az ISTEN valódi lényegiségéhez, letördelve magunkról tévhiteket, dogmákat.
ISTENNEK több küldöttje is volt ebben a világban. Az ember csak annyit tudott tenni velük, hogy megölte és bemocskolta. Helyébe pedig álprófétákat ültetett, akik az érdek és hatalom útján biztosított számukra kényelmesebb életet.
Mostanra már egyszerre több küldött van jelen, megosztva a terheket, elrejtve, hogy ne tudják őket levadászni. Ez az emberiség fennmaradásának egyik kulcsa.
Éppen ezért érdemes magunkban megnézni, hogy amit ránk bíztak nehéz feladatot, azzal hol tartunk.
Menekülünk előle?
Másokkal végeztetjük a nehezét, beáldozva őket?
Vagy már a másik oldalon állunk, megtörve, beállva a külvilág elvárta sodródásba?
Van még bennünk világmegváltó terv, ami nem a hatalomról szól?
Legyen békességünk és türelmünk. Ugyanakkor szelíd erőnk a Képviselethez.
Hát, én még ennyire sem tudtam volna összefoglalni, hogy mi van, azon kívül, hogy káosz… valami olyan sötét erők jönnek fel valahonnan nagyon mélyről, ahova én le nem látok, és nem is akarok, hozzá némi fenyegetés, ijesztgetés, amivel igyekszem nem foglalkozni. Ennek az egésznek egy olyan egyvelege volt az elmúlt két nap, ami számomra kibogozhatatlan, némileg megbetegítő, de már múlik.
A hitemet elvenni nem lehet, az teljesen kizárt, bármit látok is magam körül, bár egyes állítások szerint ez már inkább fanatizmus…
(és hogy mit sikerült megvalósítani a 19 évvel ezelőtti tervekből? Épp a napokban vetettem számot vele, hát egészen pontosan: semmit.
Ettől még nem adom fel, lehet az irány nem volt jó, vagy az eszközök, vagy a célok, vagy bármi, vagy csak rosszkor vagyok jó helyen, már megint sikerült megelőznöm a koromat, vagy csak szimplán az emberek alkalmatlanok arra, hogy valaki megváltsa őket, aki jelen helyzetben talán önmagát sem tudja 🙂
elnézést az ömlengésért, lehet az téved a legnagyobbat, aki azt hiszi magáról, hogy ő jobban tudja… )
Én úgy érzem, van egy ránk jellemző aránya a bizalom – bizalmatlanság mérlegnek, amivel éljük az életünket. Magunkkal hozzuk mélyről, hogy éppen befolyásolja-e egy egy részünk, vagy visszaállunk önmagunk összképébe, előbb utóbb szerintem mint a kelj fel jancsi visszaállunk. Én például alapvetően bízom, abból az ősbizalomból amiből az élet is fakad.
A bizalmatlanság, ha van, felismerésből jön és nem tapasztalatból nálam. Mindig egy új helyzet van, amiben tehetek azért, hogy a bizalmam megmaradjon. Lehet, hogy mások naívitásnak nevezik, de én nem szeretek rossz szándékúakkal foglalkozni. Körülvesz bennünket a jóság, szinte mindenben ott van, szeretem ezt érezni. Belső béke nélkül semmit nem ér az életem. Béke és alkotás.
Nem naivitás ez, hanem önvédelem. Én is jobban örülnék, ha nem másztam volna bele annyira az ilyen emberekkel való kapcsolatokba, mint amennyire belemásztam.