Ismét a gyermeki ÉN- részünknél tartunk, de most mindez bonyolultabb felállásban jelentkezik. Ma az erők koncentrálódnak a jövő békés kimenetele érdekében.
Eredendően mi is volt ez a gyermeki lélekrész?
Az emberi test, egy galaktikus szövetség béke paktumának a következménye. Ez a világ, amelyet fizikai anyagként értékelünk, az egyik dimenzió, ahol a kiegyezés történik.
Egykoron az Orioni bázisra küldtek minden galaxisból, aki ennek része kívánt lenni, gyermeki sarjakat azokból a családokból, ahol az erő tisztán jelentkezett.
Orini Bázist innentől O.B. –ként jelölöm. És ez sem véletlen.
Ott a gyermekekből csapatokat, lélek közösségeket alkottak, akik együtt, egymást támogatva indultak kiküldetésekre, hogy megismerjék önmagukat és a problémákat, amelyek már kialakultak a galaxisban. Mindezt azért, hogy ráébredjenek arra, hogy közösen bármi megoldható, ha összefognak.
Innen származik a gyermeki lélekrész, amely egy erő, mellyel meg kell tanulnunk úgy bánni, hogy az a világunk békés épülését szolgálja.
Amíg ebből pusztítás vagy önpusztítás fakad, addig a gyermek gyermek marad. Az erő pedig öncélú pusztító eszköz. Mint az atombomba.
Gyerekként azt mondogattam magamban, hogy olyan bombákat hordozok, amelyek bármikor robbanhatnak, de nem mindegy, hogy mit fognak okozni. Gyermekként már mindezt tudtam, ezzel születtem. Ezért aztán az önkontroll bennem akkora, hogy az már önmagában élet ellenes. Mert az erőt meg kell tanulni úgy kivezetni önmagunkból, hogy az építsen, alkosson. Megtapasztaltam, mert meg kellett tapasztalnom, hogy milyen az, amikor az erő a kontroll elvesztése miatt kicsap belőlem. Soha nem felejtem el. Megtapasztaltam a pusztító részét, és megtapasztaltam az alkotó részét. Már csak a helyes arányt kellene megtalálni és leküzdeni a félelemet az erő iránt. Ez a legnehezebb.
A galaktikus gyermeki lélekrész évek óta keresi a módját, hogy bölcs felnőttként tudjon megjelenni ebben a világban.
Ha ez a gondozatlan, fel nem ismert erő életünk folyamán nem kerül felismerésre, megértésre és bölcs kivezetésre, akkor az öregkorban ismét gyermekké válik az ember. Ez a gyermek születik újra egy következő sorsban. Legtöbbször unokában vagy unokaöccs-húg leszármazásban.
Amikor valaki maradandót tud alkotni saját erejéből, amely építi a lélek közösségét, akikkel együtt vállal sorsot, akkor az öregkorát már bölcs, felnőtt lélekként éli meg. Nincs demencia, szellemi leépülés, agresszív magatartás.
Ez a folyamat az alap.
Mára már több gyermeki rész bekerül egy sorsba. Mert sem apa, sem anya nem tudta felnevelni magában a sajátját.
Hány gyermeki lélekrész él velünk?
Van, akiben ott egy egész lélekcsapat. Természetesen egy ilyen sors ehhez megkapja a jogosultságokat is, tanításokat, és azokat a szellemi segítőket, akik a próbatételeken átsegítik őt.
Akinél csak a saját gyermeki énje van, mert a sorsa úgy lett kialakítva, ő azokat a játszmákat játssza most, ahol saját erejét kell megértenie, ennek védő és békés oldalát kiemelnie. Aki egész gyermekcsapatot hordoz, az ő megoldó kulcsa is saját gyermeki énjének, erejének rendezése, mert csak ezzel tud tovább lépve segíteni a többieknek.
Gondoljuk át nagyon alaposan, hogy hol nem hiszünk magunkban?
Hol adjuk el saját magunkat?
Hol szállunk harcba másokkal?
Kinek a parancsát teljesítenénk azonnal meggondoltság nélkül?
Ez a kérdés az egyik sarkallatos pont.
Miben hiszünk, kinek a szavának engedelmeskedünk gondolkodás nélkül?
Hit?
Amit egy szent ember mond, azt gondolkodás nélkül elhisszük?
Tudomány?
Amit egy tudományos ranggal ellátott ember mond, azt gondolodás nélkül elhisszük?
Politika?
Amit egy politikai vezető mond, azt elhisszük és végrehajtjuk gondolkodás nélkül?
Munkahelyi főnök?
Amit ő mond, azt végrehajtjuk gondolkodás nélkül?
Hol a határ bennünk, amikor saját véleményt alkotunk és azt meg is mondjuk? Mennyit vagyunk képesek ártani másoknak, mert a félelem vagy a vak hit sakkban tart?
Én nagyon sok ideig hallgattam a saját látásaimról. Mindezt azért, mert nagyon más volt, mint amiről a könyvek, vagy bármi szólt. Amikor próbáltam elmondani, akkor kikerültem minden csoportból pillanatok alatt. Ez végül is jót tett, bár emberként az értékrendemet megzúzta erősen. Továbbra is a saját látásmódommal haladtam tovább. A szent emberekkel kapcsolatos hitrendszerem itt tört meg. És a szellemi vezetőkkel is. Ezért mondom el nagyon sokszor, hogy amit én írok és közzéteszek, az csak az én látásom. Mindenki vegye ki belőle azt, ami megérinti, és hagyja a többit.
Nagyon hittem az orvosokban és a pedagógusokban. Ez még az O.B. emlékezete. A saját tapasztalataim megtörték a tudományos rangokba vetett hitem. Ez viszont arra sarkallt, hogy ráébredjek, magamnak kell rájönnöm saját dolgaim eredetére.
Nagyon kedvelem az okos embereket. De ez nem függ össze tudományos fokozattal vagy diplomakötegekkel. De nem is zárja ki. Egyszerű, szerényen bölcs emberek a saját látásmódjukkal, üdítően tudnak hatni.
A politikai vezetőkben való hitem még a KISZ foglalkozások idején veszett el. Azóta csak romlott a helyzet. A világ vezetői a szakadék felé vezetik az embereket. És még csak nem is látják. Az igazi vezetők még mindig kiképzés alatt vannak.
Huszas éveimben pedig a főnöki tudásra való támaszkodásom tört meg.
A felsőbb vezetőkbe vetett hitem mind megtört a huszas éveimre. A család pedig akkora már nem volt támasz semmilyen formában.
A belső gyermek magára maradt teljesen, és ez mondhatom mára már, hogy épülésére szolgált. Felnőtt a megtapasztalásokban.
Újra tudta építeni a hozott örökség nélkül önmagát, a saját tapasztalati tőkéjéből. Ez nagyon hosszú és magányos út volt emberi idővel számolva.
Már csak a saját sorsom egy kislány része maradt, minden más élet gyermeki része felnőtt a sorsomban. Ez a kislány rész pedig azonos édesanyám 18 éves töréspontjával. Ezt azért írom le, hogy lássátok az összefüggéseket. Amikor anyumban begyógyul ez a seb, az én kislány részem ekkor tud felnőni. Addig anyuban gyógyítom.
Az apai kisfiú minta pedig a párkapcsolatban erősödik vagy gyengül. A társunkban neveljük fel. Miközben jó esetben a társunk gondoskodik a bennünk élő kislányról. Ez a szövetség alakulhat át egy felnőtt lélekminőségű párkapcsolattá.
Jelenleg a gyermeki részünk galaktikus méretekben próbál felnőni.
Az O.B. bázisra összehívott gyermekek mára már jól láthatóan átmentek a leckéik nagy részén.
Ők már mesterei a világunkban lévő sorsoknak.
A közös erőt és az egyéni erőt is felismerték. Vannak még lázadások, villongások. De megoldások is, amelyek meg jelennek az emberi közös tudatban.
Az ígért meditáció ezek rendezésének első lépése lesz. Még ki kell találnom hogyan teszem hanganyaggá, mert nem vagyok éppen hangtechnikus.
De meglesz, mégha nem is profi szinten.
Addig is gondoljátok át a kérdéseket, mert ezekkel elő lehet hívni a jelen helyzet mögött húzódó erőket.
Még valamit gondoljatok át, mert ez a szabad lelketekről mutat egy képet.
Meddig mennétek el parancs teljesítéssel?
És itt gondoljatok azokra, akik gondolkodás nélkül teljesítenek parancsot, ha olyantól kapják, akihez a hitrendszere vagy a félelme fűzi őket. Legyen az szülő, társ, főnök, rendészeti szerv, szent ember stb…
Másoknak kárt kinek a parancsára tudnátok okozni?
Nagy mértékben lehet gondolni itt a háborúkra, ahol testvér testvért ölt parancsra. Nőket , gyermekeket öltek parancsra. A felelősséget elhárítva maguktól, a parancsnokra hivatkozva.
A döntés mindig az egyedé. Kilép egy szervezetből, amely a rendje alapján kényszerítheti őt, vagy elhagyja.
A döntés felelősségét elhárítva. Mint ahogy a gyermek teszi a szülőre hárítva.
… azért lettem ilyen, mert apa vagy anya….
Kis mértékben ugyanez, ha nem védjük meg az ártatlanokat, amikor megtehetnénk. Legyen ez egy olyan helyzet, amikor valakit kipletykálnak. Amikor nem lépünk, csak állunk csendben.
Legyen az egy kisállat, vagy ember, aki ártatlanul elszenved megaláztatást.
Az „erő kardját” nem ölni adják, hanem védeni.
Soha senkinek a parancsát nem teljesítettem, és nem is teljesíteném gondolkodás nélkül. Nem is sok embernek volt annyi munkahelye olyan rövid időn belül, mint nekem… Hinni pedig egyedül az igazságszolgáltatásban hittem, amíg ki nem derült, hogy abban sem szabad. Nem azért tartják fenn és hozták létre.
Amúgy pedig: lassan ez lesz az utolsó és egyetlen blog, ahol érdemesnek tartom hozzászólni. Nem azért, mert itt mindent egészen pontosan ugyanúgy látunk, hanem mert itt képesek vagyunk elfogadni egymás látásmódját akkor is, ha némiképpen különbözünk.
Mert egyébként sajnálatosan általános tapasztalatom, hogy abban a pillanatban, amint teszel egy, a másik számára a ‘nyugalom megzavarására alkalmas’ kijelentést, akár a legártatlanabb szándékkal is, onnantól kezdve több éves beszélgetőpartnerek válnak akár egyik pillanatról a másikra a legádázabb ellenségeddé.