A mai nap, egy összefoglaló nap. Gondoljuk össze a sorsunkban azokat a képeket, amelyek bármiért is belénk égtek. Ezek a pillanatképek olyanok, mint egy puzzle. Az apró puzzle darabkák érzelmi blokkokat hordoznak, de önmagunkban nem a valóságot mutatják. A valóságot akkor látjuk meg, ha több puzzle darabkát összerakunk.

Mindezt gondoljuk úgy, hogy például az egyik pillanatképen anya mond valamit, ami fájdalmasan érint. Cipeljük a haragot és csalódást, hogy anya ezt mondta. Ha hozzá tudnánk kötni egy sok évvel azelőtti pillanatképet, ahol ennek a fájdalomnak egy másik töredéke van, és még hozzáraknánk pár pillanatkockát, akkor meglátnánk, hogy valójában teljesen másról szólt az utolsó pillanatkép, mint amit mi kiemelve színezgetünk magunkban, és védelmi rendszereket építünk rá. Meglátnánk, hogy bizony tettünk róla, hogy sok-sok évvel később elhangzott valami, amit mi megéltünk túlféltésként, vádként, bizalmatlanságként stb… ÉS itt akkor még nincs szó azokról a lenyomatokról, amiket örökségbe kaptunk.

A mai nap összerakhatunk képsorokat magunkban, hogy miből mi lett. És mi is volt a forrása. Az energia, és az élethelyzetek támogatják.

Azt is vegyük figyelembe, hogy ezek a játszmák generációkon keresztül öröklődnek. Ha valaki tudja a fogantatás és a születése körülményeit, ő már tisztában van az alap örökségével. Igazából pár szó energiája mozgat minket tudattalanul.

Érdemes elfogadni,  hogy csak akkor tudjuk tudatosan irányítani a sorsunkat, ha tisztában vagyunk az érzelmi puzzle játékunk végső nagy képének tartalmával. Ha tudjuk, melyik szavak ugrasztják az érzelmeinket. Tehát egy nagy kép, és pár szó a titka a tudatosságunknak.

Akkor tudunk megvilágosodni, amikor a valóságot meglátjuk. Vagyis a puzzle képet, aminek összeillesztését felvállaltuk, még anyagban való megfoganásunk előtt. Ez a kép hitrendszerekhez is kötődik, szimbolikus a maga módján. Van, akinél teljesen letisztult üzenet, mély kutatások nélkül. A sok kisebb megvilágosodott pillanat, a felismerések szüleménye. Ilyenkor létrejön az AHA élmény, leesik a húszfillér, összeáll pár kocka bennünk, amely összeolvasva ráébreszt a valóságra.

Az már nagy segítség, ha valaki emlékszik arra, hogy gyermekként mi volt a kedvenc játéka, vagy mit szeretett volna megkapni, de valahogy soha nem lett meg. Miről álmodott gyermekként?

Manapság már túl sok az impulzus, ami elfedi a valódi vágyat, de a sok rárakódott külső hatás alatt, ha nagyon kutatunk meg kell hogy legyen az a vágy, ami rámutat az egy nagy puzzle kép tartalmára.

Ezerszer kimondtuk tudattalanul. Sok fájdalom és veszteség érzet kötődik hozzá. Ráadásul valószínűleg az egy nagy képnek van több, önmagában is értelmes kisebb része.

Az összegző napokon érdemes megfogni egy kockát és köré építeni, amennyit tudatosítottunk már magunkban. Életünk folyamán a tudatalattink feldobálja a képkockákat folyamatosan a felszínre. Ezek a kockák elindítanak helyzeteket, cselekvési, viselkedési módokat, bevonzzák az érzelmi töltéshez kellő embereket, megéléseket. A kocka önmagában értelmetlen, csak érzelmi impulzusokat küld ki. Mint amikor egy pillanatra látunk egy filmkockát és abból mély következtetéseket levonva állítunk sok mindent. Nincs valóság alapja, hiszen nem láttuk az egész filmet, nem tudjuk miből mi lett. Ugyanilyen az életünk is. Mint amikor hall valaki egy történetet valakiről és abból megítéli az egész embert, és arra még ráépíti saját megtapasztalásait. Valótlan képet kap, amit igazságnak hisz. Ha ebből még jól meg is mondja saját igazságát a másiknak és még másoknak is, akkor létrehoz egy hazugsághalmazt. A megítélt ember körül, ami amúgy, ha erős ember teszi, akkor mágia, és tönkreteszi vele a másikat. Puzzle képeket dobál bele a tudatalattijába, ami a másik ember a sajátjának fog hinni. A gyerekeinkkel is ezt tesszük sok esetben. Olyan kabátba rángatjuk bele őket, ami nem az övüké. Sem a méret, sem a szín nem jó. A kabát példát nem véletlen említem. Az energiatestünk forma és színvilága olyan, mint a ruházatunk. Szövése, formája stb..

De térjünk vissza a mai naphoz. Ami feljön bennünk érzés, kép, és megjön az élethelyzet, ott keressük az okforrásokat. Ha lehet, egészen a születésig futtassuk át a keresést. De ne úgy, hogy önmagunkat védjük és igazoljuk, hanem több ember szempontjából megnézve. A kocka minden szereplője fontos, ha az igazságot akarjuk megtudni.

Az igazság azért fontos számunkra, hogy a puzzle összeálljon. Ha összeáll, a tudatosságunk nő.

Amikor sok apró kocka van a felszínen, nincsenek összeillesztve, rendezetlen káoszban vannak, akkor megjelenik a depresszió, a lehúzó erő. Ha nem rakjuk össze a képeket, akkor egy idő után elmerülnek a tudattalanban és újabb kockák jönnek a felszínre. Ilyenkor megjelenik a kiürülés érzés.

Ha állandóan csak keresünk, de nem rakjuk össze soha, akkor nem jutunk hozzá a megoldó kulcsunkhoz. Az ünnepek azért hozzák össze a családokat, hogy összegezzünk. Ha magunkba nézünk és megtesszük, akkor sok puzzle darabka összeállhat, tudunk változtatni a sorsunk addig magától görgő folyamatain. Végzet, sors, ami a mi irányításunk nélkül folyik, és bedarál, ördögi körökbe rendez minket. Kiszállni úgy tudunk, ha a belső képeinket összeillesztjük. Amit a család fog tükrözni.

„értem már” „ezt félreértettem” „ mennyire más, mint amit gondoltam róla” „ezt jó lenne máshogy csinálni” „ezt most nem játszhatom így tovább” „változtatni kell a viselkedésemen” „muszáj utána kérdeznem, hogy hogyan is volt”

Nem láthatjuk és ismerhetjük önmagunk, ha a belső képeink rendezetlenek. Ha nem ismerjük önmagunk, nem irányíthatjuk tudatosan a sorsunk.

Ez a karácsony megmutatott minden képet, amire szükségünk van az összerendezéshez. Nem elég csak átgondolni. Ki is kell mondani, vagy leírni, hogy az agyunk számára is rendezett legyen.