Egész életünkben küzdünk valamiért.
Sokszor nem is tudjuk miért. Érezzük az állandó keresés hajtó erejét, érezzük a belső feszültséget, vívódást, küzdünk árral szemben. Megtartjuk elveinket, melyeket örökségbe kaptunk, vagy nehéz helyzeteink miatt alakítottunk ki, és nem is vesszük észre, hogy ezek alkotják gátjaink nagy részét.
Önértékelési zavarok téglái ezek az elvek. Ezek pedig a szeretetlenség érzés következményei.
Elhagyott, megvert, nem állt mellém, nem adta meg…
Aztán később… már mi is ezt tesszük. Mert megérdemli címszóval, vagy éppen „én tudom az egyetlen igazságot” , „nekem igazam van”….
Ezernyi módon támasztunk vihart, amelybe aztán belehalunk.
Ez a játszma erősödött fel a múlt héten. A gyenge pontjaink kerültek támadás alá, ahol még rendeznünk kell ugyancsak.
És nem másokra mutogatva, hanem saját magunkban.
Mert minden belülünk indul el, erre reagál a külvilág, és tér vissza hozzánk.
Nincs kivétel, bár megmagyarázhatjuk, hogy miért jogtalan, ami történik velünk. De ezzel el is kezdhetjük az ördögi kört újra és újra és újra.
Üljünk már le önmagunkkal és nézzük át mi is történt a múlt héten. Mire hogyan reagáltunk. Viszgáljuk meg ott belül, hogy ennek mi lehet a forrása. Ne a szüleinkre mutassunk rá, és a neveltetésünkre, mert ott csak annyi megérteni valónk van, hogy pont olyan szülőt választottunk ehhez a sorsunkhoz, aki aszerint formált, hogy mit választottunk feladatul erre az életre.
Példaként a sajátomat leírom.
Két olyan szülőt választottam, akik csak önmagukat látták. Megéltem a törődés, a gondoskodás és a szeretet hiányát. Ezért letört rólam minden olyan vadhajtás, ami nagyra nőtt volna a kényeztetett gyermek sorsában. Lehettem volna egy nagyon akaratos, nagyon erős teremtő erővel rendelkező, felelőtlen ember. Tudom, mert ismerem őt magamban, hatalmas önkontroll kell, hogy kordában tartsam.
A gyerekkor mindezt darabokra törte, a felnőttkori kapcsolatok is rásegítettek, így lehetőségem volt bejárni az utat és újra illeszteni a kockákat egymáshoz a megtapasztalások útján. Sok időmbe telt rendezni a szüleimmel az érzelmi világomat. De úgy tudok gondoskodni már róluk, hogy végtelen hálát érzek csak azért, hogy nem lettem egy önző, akaratos szakramentum, aki csak tönkretette volna a környezetét. Nem választottam a sötét oldal szolgálatát, holott ezerszer megkörnyékezett. Mivel átéltem a hiány fájdalmait, ezért mindig mindenhol csak rendezni szeretnék. Felfejteni az okát és rendezni. Haragot egy percig sem őrizni semmilyen formában. Túlzásba estem áldozatokkal, szolgálatokkal, önostorozással, megértésekkel, önpusztítással, de ezeket a szeretethiány feneketlen kútja táplálta. Ezt nehezebb volt kiigazítani, az ide vonatkozó felismeréseket megérteni. Ezt az utat még járom.
Nincsenek véletlenek, minden előre elrendeltetett. Ennek felismerése és elfogadása sokat segít a megbocsájtásoknál és az elengedéseknél.
Két út közül választhatunk állandóan. Melyik oldalt támogatjuk magunkban?
Az egyik a saját sorsutunkra kísér, a másik pedig ördögi körökbe visz.
Ez a döntés nagyon aktuális. Próbáljunk eszerint rendet tenni önmagunkban, ismerjük fel a saját magunkat korlátozó erőinket, és gyógyítsuk meg önmagunkban.
Ez a belső béke és a szabadulás egyetlen kulcsa. Önértékelésünket tegyük végre rendbe. A vadhajtásokat tördeljük le, és oda ültessünk életet, ahol pedig kietlen száraz részünk van.
A belső kertet tegyük rendbe.
A Kegyelemért nem kell küzdeni. Amikor megértünk rá a felismeréseink által, akkor megjelenik egy pillanat alatt, és csodákat élhetünk meg.
Kedves Évi!
Köszönöm szépen, hogy megmentetted a párkapcsolatomat és azt hiszem az életemet is talán. Most értettem meg mekkora iszonyatos ereje van a tudatalattinak.
Kodoltam a önértékelési zavaraimra és olyan lavinát inditott el ami hihetetlen és számomra ismeretlen erejü felismeréseket hozott, megjártam a poklot.
Mostmár értem mire mondtad anno amikor egyszerre akartam minden bajomra kodolni hogy ne nyissam ki Pandora szelencéjét
Szóval kodoltam az önértékelési zavarra. Mérhetetlen irányithatatlan düh harag mellőzöttség csalodottság és kritika jött fel bennem és irányithatatlanul zudult a páromra, és félig ki is dobtam kétszer és nem is értem hogy nem hagyott el bárki elmenekült volna. Tudtam az eszemmel a szivemmel hogy ezt ne ugy kapaszkodtam abba amit irtál mint a fuldoklo a szalmaszálba hogy ez csak benem van és ne dobjam el a kapcsolatot. és hiába akartam az agyammal én nem tudtam irányitani-
a tudatos énem nem tudott,- olyan lettem mint egy idiota bábu.
Én még ilyet életemben nem éreztem
Aztán jöttek a felismerések amikor egyedül itthon feküdtem és bámultam a plafont orákon át üveges szemmel
Életem legnagyobb félelme- Úristen, olyan lettem mint anyám!
Rettegtem, betegesen irtoztam a gondolatátol hogy egyszer én is ilyen kritikus önzö és elégedetlen leszek, és az lettem és a halált vágytam és terveztem hogyan kéne, azt hiszem nem sok tartott vissza a cselekvéstől csak az, amiket irtál, hogy ez bennem van csak.
Aztán ma történt valami, mint egy film amihez a saját hangom meséli a történetet önmagamban
Felismertem, hogy a párom hányszor hányszor megszámlálhatatlanul mondta gyere velem ide oda csináljuk ezt meg azt, most nem mert nem érek rá most nem mert játszok a gépen stb…
(ha megcsalt sem lett volna csoda, de az az hogy ezek után nem hagyott el ahogy viselkedtem vele)
és jött a szinonima
Úgy löktem én őt félre amikor a szeretetemre törödésemre vágyott mint engem anyám
Úgy kritizáltam és romboltam őt mint engem anyám
Emlékezetembe jött amikor 4-5 évesen a kis biciklimmel a szomszéd kisfiuval kint játszottunk és be kellett volna jönni de én nem jöttem hiába parancsolt rám anyám. Otthagyott
Joval később értem be, az ajto nyitva volt anyám a konyhában ült és halottnak tettette magát , nem reagált amikor mondtam hogy megjöttem arra sem, hogy bocsánatot kértem arra sem, hogy fogtam a kezét és rángattam, hogy nézzen rám és mozduljon meg v bármit, csak ezt ne.
A szomszéd néni jött át az üvöltésemre és beszélt anyámmal hogy ezt igy nem lehet hisz csak gyerek vagyok ő pedig eltorzult arccal üvöltötte, sirta nek,i hogy nem biom elviselni ezt az átokfajzatot (mármint engem)
De most, most hogy nem tudtam irányitani a tudatommal azt a sok szennyet mocskot poklot amit feldobott a mélyből
megértettem
Ő nem volt hibás, anyám nem tudott mást tenni…
Nekem itt van a kodolás, itt vagy Te aki utat mutatsz a számtalan könyv, az emberek akikkel beszélhetek, a spirituális ut. Neki -Anyámnak semmi nem volt.
És én még igy se tudtam önuralmat nyerni a tudatalattim felett, hogy tudtam h ez a kódolás miatt jött fel, hogy tudtam h ez most tisztul, iszonyatos ereje volt.
Ő pedig igy élte le az egész életét, nem tudta mi történik benne, nem értette miért történik vele.
Emlékszem hányszor nézett ki egész nap az ablakon semmibe révedő tekintettel és könnyek folytak az arcán, hogy amikor számonkértem rajta az otthonban hogy sose szeretett, sirva kérdezte tőlem hogy mi az a szeretet?
Mert neki papa ha berugott a baltát fente és éjszaka mezitláb télen menekült a mama a gyerekekkel előle.
Most értettem meg, hogy anyám nem gyülölt engem. Csak nem tudta mit jelent szeretni.
Neki az egész élete olyan pokol lehetett mint nekem az elmult pár nap.
Az ő szülei pedig hasonlokat éltek meg és igy felfelé ki tudj meddig? Hol kezdődött ez? Hol keressük a bünöst? Van egyáltalán? Lehet egyentlen személyt hibááztatni vagy az egész társadalom bűne? Régen nem volt érték a gyerek. Az élet sem igazán….Főleg nem a nők. Béranyák meg dajkák voltak mert szégyen volt gyermeket szoptatni. A pólyát olyan szorosan kötötték a babák teste köré hogy nem sirtak akkor sem ha éhesek voltak, mert alig kaptak levegőt. Ezekben a korokban nagyon sok gyermek halt meg. S a túlélők között ottvolt a lelkisérült generáció aki azt adta nekünk tovább amit ő adni tudott, amit ismert, mert csak azt adhatta amije van, többet nem. Áldozatok áldozatai lettünk…
Valahogy feljött hogy az az emlék ahogy anyám inkább a halálba menekült volna mert nem birt engem elviselni azt jelentette számomra és ugy épült be a tudatalattimba
hogy ennyire rossz és szerethetetlen vagyok… (és ezzel szinkronban olyan hirt kaptam ami ismét a jövöbeni egyedüllétemet, magányomat vetiti előre)
na ez az egész nagy katyvasz lett jött fel
azt hiszem ez a legnagyobb oldás miota önmagammal foglalkozom
De még igy utobb ugy érzem lesz még valami ehhez az önbecsüléshez kapcsolodo dolog bennem mert az elhagyatottságom érzése nem szünt még meg teljesen. Lesznek még dolgok amik feltisztulnak ezzel kapcsolatban.
Köszönöm hogy segitettél rávilágitani mit kell tennem.
Köszi, hogy megosztottad, most már egy kicsit jobban értem az egyik rokonomat..