Az elengedés egy speciális időszaka jött el.
Lelkiismeret furdalásra épülő, a hozzátartozó mély tudatba eltemetett okforrás és annak a jelen pillanatra, a mostani sorsunkra kivetülő kényszeres viselkedés következményeinek oldása és elengedése.
Vagyis olyan kényszeresség, aminek nem emlékszünk az eredetére, és megrontja mostani érzelmi világunkat, ezzel együtt a kapcsolatokban való viselkedésünket.
Az álmok mostanában nagyon beszédesek, bár szimbolikusak. De ebben az esetben lehet, hogy nagyon egyértelműen mutatják a problémánk forrását. Amiről nem is tudjuk, hogy probléma, ha szeretünk vakok lenni saját viselkedésünkre.
Mivel minden ember sorsában működnek alap programok, amelyek ezernyi szálon akarják kijátszani, lejátszani, máshogy megoldani az eredendő történetet, ezért ezt a mostani programot vissza lehet vezetni Trója pusztulásához. Egy döntéshez, amely elvakított két fiatal embert és kizökkentett saját sorsából. Létrejött egy mágikus vágytest, amelyet követtek vakon hallgatva valami bennük mozgó “nem ÉN” programra. Sok ember halála, hősök, istenemberek halála, egy város pusztulása lett az eredménye.
És a két fiatalból és leszármazottjaikból kiinduló örök lelkiismeretfurdalás programja.
Ez a program nagyon sok párkapcsolatot megront. Elvesz valódi párkapcsolatból embereket. Leköt a mágia vágytesteivel. Elveszi az ember józan eszét és valódi sorsát. Nagyon sok ember hagyja el a valódi társát, vagy fel sem ismeri mert állandóan másra vágyik.
A lelkiismeretfurdalást az ember általában kompenzálja valahogy. Odaüt, ahol hasonlót lát. Túlzásba visz reakciókat. Erősen törekszik jónak lenni egy adott helyzetben, önmagát megtagadva.
Vagyis nem hitből és szívből, hanem kényszer hatására.
Jónak lenni, jóra törekedni nem probléma abban az esetben, ha szívből jön. Ha kényszer hatására tesszük, akkor viszont önpusztító.
Mert nem fogjuk a mértéket és a valódi értéket jól látni.
A jóság, ha szívből jön, akkor árad. Nem bizonyít, nem mutogatja önmagát, csak árad, megérinti a környezetét, ahol békét és oldást hoz.
No de ez más téma, bár az Út oda vezet, hogy ez legyen a lényünk egyszerű és természetes alapköve.
Most annyit tehetünk, hogy fogalmazzunk meg önmagunkban mantrát, amely segít az elengedésben.
Mert nem feltétlen tudjuk, hogy ez számunkra problémaforrás, vagy éppen mi a mozgató rugója jelen helyzetünk nehézségeinek. Honnan is tudnánk, hisz ezek a programok vezérlik a vérvonalat beláthatatlan ideje. A sok tisztítás, tudatalatti keresés és oldás sokat rendezett már. De vannak még láthatatlan szálak a labirintusban, amelyek tévútra vihetnek minket.
Ezért elég kiadni egy parancsot, amelyet hívjunk mantrának.
Elengedek magamtól minden olyan érzelmi impulzust, gondolati programot jöjjön az bárhonnan is, amely elterel, tévúton tart, mágikus ködbe burkol.
Vagy ahogy érzitek, ahogy jönnek az elengedő gondolatok.
Az agyunk reagálni fog, és megteszi az intézkedéseket.
Mindemellett Lemúria világa is megnyílt. Ismét. Csak azért írom, mert talán valakinek ez fontos információ lesz a megértéséhez. Hogy Lemúria dimenziójának eltávolodása és Trója pusztulása miképpen függ össze?
Odüsszeusz hazaútja és Otthonának megfertőzése miképpen tartozik ide?
Hát ezen is érdemes elgondolkodni. Ne feledjük ezek a történetek szimbolikusak, bennünk futnak a programjaik.
De térjünk vissza a mosthoz.
Hogy mikor gyanakodjunk, amikor elengedési problémánk van, amely bűntudati mechanizmusból fakad?
Ha egy kudarc érzés esetén, bűnbakot keresünk, aki felé hárítjuk a probléma meglétét.
A kudarc érzésnek már létre sem kellene jönnie jó esetben, csak a megoldás keresésnek.
A hárításnak és külső bűnbak keresésének pedig főleg nem szabad létrejönni, mert benne ragadunk az ördögi körben.
De ettől még emberek vagyuk, ezernyi érzelmi impulzussal, ami tovább hajtja sorsunk kerekét. Ha létrejön a kudarc érzés és a hárítás, ez sem bűn, csak ne ragadjunk bele. Vélhetően nem is a saját karmánk kerekébe ragadtunk bele.
Biztosan mi is okoztunk kárt másoknak és önmagunknak, tudatosan vagy tudattalanul, ami létrehoz karmát. A sors gondoskodott is róla, hogy ráérezzük mit érezhet a másik fél, akinek a gondot okoztuk.
A kérdés az, hogy mindezt a helyére tettük önmagunkban? Vagy tartogatjuk és bűnhődünk olyasmiért, ami már rendeződött? Vagy büntetünk másokat?