Az elménk ragaszkodik képekhez.

Legyen az egy olyan történés, ahol úgy érezzük nem úgy viselkedtünk, amit a helyzet megérdemelt volna. Pedig akkor csak arra futotta.

Legyen az egy olyan helyzet, ahol meg kellett támasztani az önértékelésünket egy támogató kijelentéssel. És éreztük, hogy nem kellett volna.

LEgyen az egy olyan helyzet, ahol ki akartuk fejezni önmagunkat, de nem kellett volna. És megéreztük a keltett zavart.

Valószínűleg nem tudatosítottuk, csak az érzés maradt meg.

“máshogy kellett volna”

“ez a világ nem kíváncsi rám”

“nem vagyok olyan, mint amit láthattak rólam”

Így a képek beragadtak elménk tudattalanul működő fakkjaiba, ahonnan a legváratlanabb pillanatban kivetül az érzés, és elveszítjük a vezérlést önmagunk felett. Megteszünk olyasmit, amit amúgy nem tennénk, nem viselkednénk úgy, vagy nem mondanánk ki.

Mondhatjuk úgy is, hogy sokkal többször húzkodjuk a vizes lepedőt magunkra, idézünk elő magunknak kellemetlen helyzetet, mint kellene.

Csak jönnek az érzések és beszélünk, viselkedünk meggondolatlanul. Elindítva kisebb, nagyobb lavinákat, amelyek egyszer csak visszacsapnak ránk a legváratlanabb pillanatban.

A héten erről is kaphattunk bizonyságokat. Ha volt rá szemünk és fülünk. Csak azokról a lavinákról, amelyek fontosak az ez évi tanulságok leszűrésénél. (évenként változik ciklikusan, hogy mit is tanulunk magunkról)

A kérdés az, hogy milyen történet szól rólunk és melyik nem? Miben kell részt vennünk és miben nem?

Hol a mérték és az érték a sorsunkban? Hol esünk túlzásba, vagy becsüljük alá? Mindegyik egyformán nehezíti a sorsunkat.

Vagyis a helyünkön vagyunk-e térben és időben, a megfelelő energia formák között?

Hogy mihez képest?

Többféle viszonyítás is létezik. Most a viszonyítás forrása, hogy mennyire szabadultunk fel a karmikus lenyomatok alól és léptünk rá egy olyan útra, amely a saját, egyedi entitáshoz közelít, aki nem kiszolgáltatottja a rendszerének, hanem tudatos észlelője.

A kép, ami segíthet:

Itt most a saját auránkban kellene tisztogatni. Éppen ezért képzeljünk magunk elé egy házat, amely az auránkat szimbolizálja. Nem feltétlen kell azonosnak lenni a jelenlegi házunkkal. (bár alapvetően ez az azonosság fennáll)

A ház, ami kivetül elénk a miénk lehetne, vagy a miénk. Vagy csak egy része van meg a valóságban némileg átalakítva.

Első lépésként keressük meg az a szobát, amelyet jelenleg magunkénak érzünk. Mindemellett gondoljuk át, hogy biztosan ez a mi szobánk?

Itt bejöhet sok gondolat. Elhalt szülő, nagyszülő, rokon, stb…

Mindenesetre keressük meg a nagy szekrényeket, és pakoljuk ki. Az is lehet, hogy a szekrények egy része üres, mert valahol van egy kupac ruha.

A mi ruháink ezek? Vagy valaki másé?

A bútorok, színek biztosan a mi ízlésünk szerint valóak?

HA érzünk némi idegenséget, akkor nézzünk körül a házban, nézzünk be minden helységbe.

Keressük az ‘AHA’ érzést.

Bárhogy is van, találjuk meg a helyünket a házban, és törekedjünk arra, hogy csak a mi dolgaink legyenek benne.

A legideálisabb az üres és tiszta szoba.

Ideáig kellene eljutni jelenleg. Tisztogassunk. Tegyük ki a “csontvázakat” a szekrényből.