Az aggodalom, mint érzés,  jó “víruscsapda” lehet, amivel beragaszthatjuk magunkhoz.

Az aggódásra való hajlam öröklődik. A “mi lesz ha…” kezdetű gondolatok jelzik a jelenlétét.

Ez egyfajta hitetlenséget takar. Nem hiszünk abban, hogy megoldódik a helyzet, még ha nehéz is. Lehet azt mondjuk, hogy “tudjuk”, “hisszük”, de ott belül bizonytalanságot takargatunk.

Aggódunk a gyermekeinkért. Vagyis nem hisszük el, hogy jól neveltük őket és megállják a helyüket.

Aggódunk az anyagi dolgok miatt. Vagyis nem hisszük el, hogy minden energia, ami átalakul. ÉS nem hiszünk abban, hogy előrelátóak voltunk.

Aggódunk a betegségek miatt, tehát nem hisszük el, hogy jó az öngyógyító képességünk.

Aggódunk a jövő miatt, vagyis nem hisszük el, hogy tenni tudunk a jövőnk alakulásáért.

Aggódunk elengedni bármit és bárkit, mert nem hisszük, hogy más is tudná óvni, segíteni.

Hitünk, alapjaiban törött. Nem hisszük el, hogy bármerre is mozdul világ, mindig a kirendeződés felé halad a törvényszerűségei szerint.

Ezernyi árnyalata van.

Agg  ó  d ás

Ha szétbontjuk a szót, érezzük, hogy minden hangja a múlt felé fordul. Nagyon idős az energia, ami benne megjelenik. A “D” hang ezen a pozíción, a dac energiáját jelenti.

Kilátástalanság, reménytelenség fakad belőle. Mert régen sem sikerült. Valakinek, valahol.

A tapasztalat azt mondja, hogy…

Minden azt mutatja, hogy másoknak sem sikerült, nekem sem fog….

Sokszor nem is azonosítjuk, hogy mi szorítja össze a mellkasunk, olyan régen hordozzuk. Már lépni sem tudunk tőle. Vagy éppen menekülünk valami elől. Anélkül, hogy tudnánk.

Történeteink 90 % -ban van megoldó szál. Az aggódás szemüvege mindezt elfedheti.

Az aggódás és a felelős tettek bár összekapcsolódnak egy szinten, mert óvatosságra intenek, de felelősen tudunk gondolkodni akkor is, ha nem aggódunk.

Minden jó valamire, ha megfelelő mértékben használjuk, amíg tanít minket. Az aggodalom megtanít előrelátásra, óvatosságra, felelősségre.

Energetikailag ez a szó olyan, mintha egy rácsos ablakon néznénk ki. Megvéd valamitől, hiszen a rács nem enged közel valamit.

Ugyanakkor rabságban is tart.

Egy képsorozat, ami segíthet elengedni olyan aggodalmakat, amelyek már nem szolgálnak minket:

Bent állunk egy szobában, mellettünk táskák, batyuk. Mennénk valahová, utaznánk, már összepakoltunk. Nagyon nehezek ezek a táskák, nem bírjuk el. Így aztán nem is indulunk.

Először is nézzük át a táskáinkat. Emlékeket raktunk össze. Szavakat. Gondolatokat.

“ne menj sehová, mert…”

“ne csináld, mert…”

“megbetegszel, ha így folytatod…”

“nem értesz hozzá…”

“semmi szükséged minderre…”

“nem fog sikerülni…”

“ne nyúlj hozzá…”

“ne bízz benne….”

Vegyük ki a táskából egyenként. Hogy mivé alakultak át időközben ezek a szavak?

Lehet hogy egy régi kabát. Szemüveg, sapka. Könyv. Bizonyítvány. Bármihez kötődhetnek ezek a szavak.

Vegyük kézbe egyenként. Lássuk meg, hogy a kezünkből fény árad. Mindenkinél más és más szín.  Ez a fény átformálja a kezünkben lévő tárgyat. Formáljunk belőle pillangókat.

Engedjük el. A pillangók ott repkednek a szobában. Hangok jelennek meg, mondat formálódik belőlük:

“Sikerülni fog bármerre mész, csak higgy magadban”

Emeld fel a táskákat, ha még maradt bennük bármi, amire szükséged van a továbbiakban. Lépj ki a szoba ajtaján. Pillangók is kirepülnek. Hogy hová?

Mindenkinek más tér nyílik meg.