Világunkban jelenlévő hagyományoknak megvannak az okforrásai. Az ember gondol róluk ezt azt a maga módján, alakítja divat szerint, de az ok mindig ugyanaz.

Az Adventi Naptár pontosan igazodik a decemberi energiákhoz. Minden évben más és más életterülethez kapcsolódva.

Ki kell nyitni egy ajtót, az elrejtett ajándékot elfogadni. ÉS ez nem könnyű. Olyan ajtót kell megnyitni, amit eddig elkerültünk. Olyan ajándékot kell elfogadni, amelyet bármiért is, de nem akartunk eddig. Elzártuk. Értéktelenné tettük. Annyira azért nem lesz nehéz, mert egész évben ezen dolgoztunk. A decemberi energiákhoz kaptunk feladványokat, felismeréseket, most csak végig kell lépkednünk a játéktér utolsó kockáin.

Ha mindezt végig visszük, akkor a Karácsony energiái, amelyek az eredettel azonosak (illetve az eredet egy részével) megéreztetik velünk az együttlét melegségét, összetartó erejét, biztonságát. Még akkor is, ha a fizikai szintű valóságban esetleg egyedül töltjük azokat a napokat. Ennek is megvan a maga oka. Mindezt először önmagunkban kell meglelni, önmagunkkal megélni, hogy aztán a külcsin elvárásai helyett valójában érezzünk és átéljük egy valós érzést. Ott belül kell megélni az egymáshoz kapcsolódás összetartó erejét.

Mindez sokat változtat a külvilágban történő eseményeken. Minden, ami kint történik, az a belső világunk kivetülése, anyagba foglalódása.

Tegnapi nap egy labirintus ajtaja volt, és egy érzésé. A képek egymásra épülnek, az ajtók egymásból nyílnak. Ha nem is tudatosan, de megtörténik mindenkivel. A különbség abból adódhat, hogy az energiákból fakadó élethelyzeteket milyen érzelmi töltéssel éljük meg. Dacos szemben állással, vagy értő elfogadással. Ítélettel vagy figyelemmel.

A mai képsorozat:

Vágyunk valamire, de ez a valami szinte elérhetetlen számunkra.  Egy templom ajtó vetül ki elénk. Nagyon régi. Kovácsoltvas pántok, zárak. Még a kulcs sincs nálunk.  Hitbéli dogmák helyezkednek el mögötte. ÉS egy fogadalom. „soha többé”. Ez egy dacos, lázadó energia. Hosszú, hosszú generációk adták tovább és tovább ezt a zárolt részleget. De ez az év megnyithatja, és megváltoztathatja a fogadalom eredetét.

Eljön hozzánk egy Segítő. Ő a templom őrzője, egy szerzetes, nála van a kulcs, az övére csatolva.

Megnyitja az ajtót számunkra, de a küszöbön nem enged át. A fogadalom súlya a küszöbön tart.

Mondjuk ki „ Isten szeretett gyermeke vagyok!” Érezzük is ott belül, a szívünkben a bizonyosságot, a saját értékünket.

A küszöb átenged, a kulcs pedig a mi övünkre kerül.

Ha szeretnénk körülnézni, akkor tegyük meg. Ha nem, akkor nyugodtan lépjünk ki. A mai napra csak annyi volt a dolgunk, hogy lépjünk át egy küszöböt.

Tudattalan önbüntetést fenntartó energiákat engedhetjük el.

Lássunk ma a történéseink mögé. Számoljunk tízig, mielőtt rutinból szólnánk vagy cselekednénk.