Kezdet és vég / részlet 1.

kep2

„Lia észre sem vette, hogy mennyire feszülten kuporog

a széken. Minden gondolatra, emlékre egyre feszültebb

lett. Kiszakította magát gondolatai ördögi

köréből, megrázkódott, ökölbe szorított jobb kezét kitárva,

mélyet sóhajtva, ellazította az izmait.

– Ez így nem fog menni… eleget ostoroztam már

magam…

Enyhe fájdalom vonzotta tekintetét a tenyerébe.

Körmei holdívet vágtak a bőrébe, tenyerének Vénusz

dombját tökéletesen átívelték. A három holdív illesz-

kedett egymáshoz, az életvonalon vér csordult ki. Lia

rácsodálkozott az ívek egymáshoz illeszkedő formáira.

A kiserkent vér, ahogy végigfutott a holdíveken, már

csapdába ejtette szemét, feje lassanként jobbra dőlt,

szeme előtt egy kép bontódott ki tenyeréből.

Lia próbált megálljt parancsolni a történéseknek.

A félelem is megmozdult benne, és már hallotta a halvány

hangot, amely zokogva kérte, hogy ne tegye. Egy

kislány hangja volt, aki már nem akart több nehézséggel

szembe nézni. Lia letépte a tekintetét a tenyeréről,

ökölbe szorította a kezét, nehogy elsodorja bármi is,

amit nem tud irányítani tudatosan. A kislány zokogása

mellett megszólalt benne egy erős, határozott hang is.

– Lia… Lia… erős vagy… meg tudod tenni… a fiaidért…

őseidért… a jövődért… emlékezz… merj emlékezni…

kérlek…”

Lia már hallotta egyszer ezt a hangot sok-sok évvel

ezelőtt. Akkor engedett a hangnak, mert túl gyorsan

történtek a dolgok, nem volt ideje védekezni, és akkoriban

amúgy is túl sok furcsa esemény történt vele,

és nem volt ideje a megfelelő döntés meghozatalára. A

hang akkor besodorta őt egy örvénylésbe, amely megnyitott

előtte egy másik világot. Akkor csak lógott a

levegőben, a végtelen semmiben, mozdulni sem bírt,

ködszerű élő anyag vette körül. És ez a köd beszélt

hozzá ezernyi hangon. Feltárta küldetését, elmondta

mit hord a vérvonalán, mit értek el az ősei ebből a küldetésből,

és neki mit kell megvalósítania. Megmutatta

társait a küldetésben. Nem is értette, amit hallott, és

csak egyet tudott bizonyosan. Ő minderre teljesen alkalmatlan.

Ha akkor sejtette volna, hogy ezzel men-

nyire megnehezíti saját sorsát, valószínűleg csak itta

volna a szavakat, és rábízta volna a megvalósítást a

ködszerű jelenségre. De ő addigra már ellenállt mindennek,

ami az agyával nem volt érthető, felfogható.”

Végülis nem volt választása. A bejelentés után megkezdték

a kiképzését éjjel is, nappal is. Már csak egy

vágya volt, hogy a fiait mentse. Az univerzum magasra

tette a mércét Liával szemben, és a tét a fiai élete, jövője

lett. Ezért Lia bármilyen tanítást bevállalt. Úgy élt a

világ felé, mint egy normális ember, hogy soha senki a

gyermekeire olyan pecsétet ne tehessen, hogy az anyjuk

nem normális. Ugyanakkor élte a tanításokat, értelmezte

a nem láthatót, kutatta a jövőt, kereste a válaszokat

az értehetetlenre, hogy kivédje a támadásokat.

Farkasként védte a fiait, mert tudta, hogy miatta ők az

elsődleges célpontok. És bennük is ott van a Feladat,

mert örökölték. Ekkor már vadásztak rá és a családjára

más világokból. És ekkor már vadásztak a társaira is,

akikről már tudott, de még nem ismerte őket a fizikai

valóságban. Gyorsan megtanulta, hogy az univerzum

egyik elsődleges törvénye, hogy az anya a gyermekek

felnőtt koráig mindentől megvédheti őket. Minden, de

minden eszközt megkap hozzá. Csak nem tudja használni,

mert nem ismeri az anyai jogait. Mert már anyái

és nagyanyái sem tudtak róla. Lia ezek egy részét felismerte,

miközben minden erejét és tudását bevetette

a fiai érdekében. Tudása minden veszélyhelyzetben

ösztönösen kibontotta magát. Azt is el kellett fogadnia,

hogy büntetik is az anyát, gyermekei vétkéért, hiszen

a gyermek későbbi döntéseit nagyban befolyásolja

édesanyja lelkülete, oltalma és szeretete a nehézségek

idején. A sorsfonások szövevényében kivédhetetlen

szabályrendszerek alakították az egyedi sorsokat.

És mindez egy célt szolgált. Hogy ez emberi faj végre

kitágítsa tudatát, és ezáltal képessé váljék a felelősségteljes

életmódra világában. A probléma mára már abban

rejlett leginkább, hogy az emberi faj töredéke volt

képes élni univerzális jogaival. Az emberek csupáncsak

vergődtek a túlélés és a kivárás szintjén, és fogalmuk

rejlik a testükben, lelkükben. Nem látták, hogy mennyi

világ létezik egymás mellett, és ezek miképpen hatnak

egymásra. Sokat foglalkoztatta az a kérdés, hogy mikor

vették el mindezt a saját világában élő embertől,

és miért? Néha villanásokra beleláthatott, de félt ezen

az úton elindulni. Nem volt még kész mindarra, amit

ott láthat, és mindezt visszahozhatná a saját világának

jelenpontjába megoldásként, feladatként.

Lia mélyet sóhajtott, megszakította az elmélkedést.

– Még mindig van bennem dac… vagy félelem…

vagy mit tudom én… hát legyen, bármi jön… csak a fiaimnak

ne legyen már teher… – szívét elöntötte a mély

szeretet. Fiai voltak a kincsei, legnagyobb értékei.

Kinyitotta öklét, ahol a vércseppek még ott csillogtak.

– Hát legyen… – adta meg mély sóhajjal a beleegyezését.

Mint egy hologram vetült ki egy térkép a tenyeréből,

és ettől a ponttól kezdve nem volt megállás, mert a hologram

nőni kezdett és életre kelt körülötte, aztán benne,

és Lia máris ott találta magát egy másik világban.

A tenyeréből kivetülő térképhez tartozó világban.

MúltFöld bolygóNoLa világa

Lia szeme még homályos volt, szédült erősen, próbált

fogást találni maga körül. Lassan leállt a szédülés, a

teste kezdett magához térni.

Egyre erőteljesebbnek érezte magát, bár nagyon

idegennek. Teste lényegesebben rugalmasabbnak, összeszedettebbnek

és fiatalabbnak tűnt. És azt is tudta némi

bizonytalansággal körítve, hogy nem Liának hívják.

– A francba… arra most igazán nincs kedvem,

hogy megint eltévedjek az időben.

Számtalan útja során már megtanulta, hogy jobban

jár, ha egyesül a tudata az ott élő testben lévő tudattal.

Nagyon fura, megfoghatatlan érzés volt, hogy

ez valahol ő, Lia, de mégsem. Hiszen más test, egy

másik környezet, teljesen más gondolkodás mód. Egy

másik élet. Amelyben ő csak egy mellékszereplő. Egy

figyelő. Arra már ráébredt, hogy csak olyan test fogadja

be, amelyik az ő vérvonalán élt, létezett, vagy fog létezni,

és mindenképpen erős hatással van Lia sorsára.

Az is mindig kiderült, hogy az útjairól nem üres

kézzel tért vissza, mert mindig visszavitt információkat,

megoldásokat, hogy a központi tér időbe, hogy a Föld

Jelen pontjában módosítani lehessen az idő szövetén.

Fontosak voltak ezek az utazások, mégis félt tőlük.

Annyira, de annyira nem normális volt ez az

egész, még ha meg is szokta idővel. Az első utazásoknál

történtek vele kisebb balesetek, amik némileg

letörték a kíváncsiság lendületét. Rá kellett éreznie,

hogy mennyire, és miben tud hatni az ottani létezőre,

akinek a testébe belépett. Legtöbbször csak megfigyelőként

vehetett részt, és olyan információk birtokában

jött vissza, melyek a helyzetének megértését, és a jelen

döntéseit szolgálták. De volt, hogy saját tapasztalatait

átadhatta egy döntéshez.

Így aztán Lia gyorsan elhatározta, hogy nem áll

ellent, átadja magát, mert tudta már azt is, hogy a befogadó

testben rosszul létet okozhat, ha fenntartaná az

ellenállását.

Lia mintha egy ruhába bújna bele, lassanként magára

engedte a testet. Azonnal megérezte a harci erőt,

a kemény, elszánt határozottságot. Jól eset ezt éreznie.

Hááát… szóval NoLa a nevem. – és ez volt az a

pont, ahol Liából, NoLa lett.

۝

NoLa döbbenten állt meg futás közben. Reggel óta futott

egyfolytában, hogy még naplemente előtt elérje a

barlang száját. Egészen eddig teljesen jól érezte magát,

és most hirtelen nagyon megszédült…

– Talán éhes vagyok – gondolta.

Térdére támaszkodva becsukta a szemét, hátha

elmúlik a rosszullét. Mély levegőt vett, próbálta enyhíteni

a szédülést. NoLa furcsán megborzongott, aztán

hirtelen jobban lett. Többször érzett már ilyet, és tudta,

hogy utána valahogy gyengébb lesz, mint máskor szokott.

– Ez rossz jel. És pont most. No, mindegy… Most

nem lehetek gyenge.

Egy pillanatra a fának döntötte a homlokát, megpihent.

Eszébe jutottak társai, akik várják őt vissza.

Gyengék és betegek. Valamilyen ismeretlen kór támadta

meg őket, és a gyógyítójuk nem tudott már rajtuk

segíteni.

– Talán engem is ez a kór kezdett rágni belülről. –

sóhajtotta a fának.

De gyorsan megrázta magát.

– Szó sem lehet róla, mennem kell. – szigorúan

ir