Olyan sokat volt jelen a halál az életemben minden szinten, hogy szeretnék egy külön oldalt szentelni mindennek. Nehéz téma, hiszen az embert a veszteségre emlékezteti, az elmúlás gondolatát idézi meg. Hiába láttam már ezer oldalról, hiába éreztem már át az ittlétet és az ottlétet, még mindig félelmet kelt bennem is. Sokan úgy oldják meg az emberi tudat legnagyobb félelem forrását, hogy nem törődnek az elmúlás gondolatával, és akkor a nincs kategóriába kerül. Ekkor nincs félelem és sok egyéb, amit a halál gondolat okoz. De ettől még mindenki életében megjelenik ezernyi módon.
Még nem tudom, mi módon teszem közzé az általam átélt és megértett téziseket, de meg fogom tenni. A veszteség, az elmúlás elfogadása, az élet magasabb szintű megélését eredményezi. Nagyobb megbecsülését a mindennapoknak. Azért vagyunk itt, ebben a világban, hogy az Élet minden szépségét és valóságát megéljük, hogy a Földet paradicsommá varázsoljuk.
Jelenleg több a félelem minden emberben, mint az élet felsőbb minőségének megélése. Mindemellett és talán éppen ezért nem becsüljük az e világból eltávozottakat. Megbolygatunk sírokat mindenféle hazafias vagy tudományos indokból kifolyólag, és nem törődünk az elhunyt békéjével. Múzeumok raktárjában őrzik, vagy éppen mutogatják pénzért a turistáknak a holtakat, mint érdekességet.
Hallom az átlépetteket. Sokszor jön vissza kétségbe esés, harag, csalódás. Egyszer éreztem egy kislány távozásakor határtalan örömet a lelke felől. Egyszer egy idős hölgynél egy hatalmas madár szárnyalását láttam. Ő is eltávozott innen. De mindenki más, valamiért itt ragad.
Sem az érkezőket, sem a távozókat nem tudjuk tisztelni, teljes körű létezővé tenni.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy hozzá lehet szólni az Élet és halál kérdéskörhöz, hogy én is jobban átlássam, hogy milyen szálakat kellene mélyebben kibontani.
„elmúlás gondolatát idézi meg” – lehet, hogy valahol mélyen mindenki érzi, hogy NEM MÚLIK EL, hogy számot kell adnia mindenről? Elfogadni csak akkor tudunk valamit, hogy ha megértjük, mégsem beszélünk róla. A haláltusa az amitől tartunk, testi fájdalom, szenvedés. Kegyes a sors azzal, ki csendben elszenderül, kiérdemelte – mondják. Mivel? Azzal, hogy úgy ÉLT, békében távozhassék?
„Sokszor jön vissza kétségbe esés, harag, csalódás.” Szerinted miért?
Félünk a haláltól, a veszteségtől, mert nem tudjuk mi van utánna. A bizonytalanság érzése a legrosszabb az emberi elmének. A kétségbe esés is ehhez kapcsolódik. Nem tudom mi a jövőm, mi vár rám. Ha addig sok volt a nehézség, akkor könnyen jön a kétségbe esés. Csalódás akkor jön, ha vakon bízunk valamiben, valakiben. És a sors azt akarja az embertől, hogy bizzon minden percében saját magában, hogy akkor és ott a lehető legjobb megoldást választja a sorsa szerint, és ez megismermerteti olyan emberekkel, akkor sorsa szerinti lehetőséget hoznak magukkal. Kell a HIT abban, hogy a Teremtő jobban tudja, mint az én elmém, hogy a nekem legjobb. Muszáj elengedni az én AKAROM, és így AKAROM, ami az emberi elme uralma, és helyette Ő TUDJA és követem a jeleket. Ehhez viszont el kell érni azt az állapotot, hogy tudjuk hogy hol az ÉN, a többi ember ránk hatása, és melyik frekvencia az Ő. Nehéz az arany középutat megtalálni. De nincs csalódás, ha nem hiszek többet valamiről, vagy valakiről, mint amit a sorsom szerint jelent. Nincs harag, ha nincs csalódás. Az emberi elme a tapasztalatok gyüjtőháza a fizikai világról. Nagyon fontos a jelenléte. Az Ő a sorsom feletti irányítás. Ővele nehéz együtt dolgoznunk, mert sokszor nem értjük, miért hoz nehézséget. Pedig az csupán egy megtapasztalás, hogy mit gondolunk rosszul. A legnehezebb sorsban is ott vannak az érték és boldogság kövek, amit helyes döntésekkel elérhet. Vagy helytelen döntésekkel kikerül. Egy sorsban több halálpont van. Erről több könyvnyit lehetne beszélni. Betegségben meghalni, el nem ért célokat jelöl legtöbbször, de láttam már áldozatként is. Ilyenkor az utódra száll vagy az áldozat kegyelme, vagy a megoldatlan sorsfeladat. Minden ember tisztában van tudattalanul ezekkel a törvényszerűségekkel, amiből sok félelem fakad. Ha a gyerekeknek meg lennének tanítva a sors törvényszerűségei, akkor egy tudatosabb élet előbb utóbb megszüntetné a haragot, a gyűlöletet stb… Mindenki tudná mi miért történik vele és általa. Most már azért nehéz, mert nagy a káosz. A sors teremtő és fenntartó rendszer viszont erősen működik, hogy letakarítsa a szennyet. Ez az emberiség esélye a fejlődésre.