Volt egy pont az életemben, amikor már igen nagy volt bennem a dac.

Sok gyermekkori félelem, őrület megtették a magukét, és senki nem adott választ, hogy mi zajlik körülöttem. Senki nem látta amit én, senki nem  értette mit beszélek, miért így gondolkodom. Szembefordultam mindennel, ami nem embertől való. Elutasítottam, dacosan keményen beszéltem a Hangokkal, amit láttam az pedig dühöt váltott ki és ellenállást.

Aztán eljött a nap, amikor Valaki úgy döntött ez nem mehet így tovább. A legváratlanabb pillanatban kiragadtak a testemből és mindenek fölé emeltek. Galaxisokon mentem át, kétségbeesetten láttam, hogy távolodik a Föld, és én nem tudok semmit sem tenni. Gyors és erőteljes áramlás irányított. Aztán megállt minden egy ponton. Ahogy lenéztem csak a végtelen sötét űr volt alattam, és a melengető biztos pont a hátam mögött, amely eddig elhozott.

Elém vetítette a világunkat, a Földet. Láttam, hogy mennyire apró. Hogy az ember még egy porszemnyi sem. Hogy mennyi élet létezik más galaxisokban.

Láttam a energia szálakat, ahogy összefognak mindent. Színeket , formákat, ahogy szabályosan örvénylenek, és mind-mind egy pontba halad, összefonódik, majd szétválik és tovább megy. Megállt az idő. Biztonság volt, pedig a talpam alatt csak a sötét világűr létezett.

• Megtartalak – csak ennyit hallottam.
• Ez az üres semmi állapota.

Körülöttem határtalan Csend. A sötét világűrt elborította a színek örvénylése, amely egyre inkább a fehér szín felé változott. Egy forma egyre közelebb jött hozzám, míg már benne nem voltam, de ott is tovább tágult.  Amikor már minden szikrázóan fénylő volt, akkor megtört a Csend és hangok szóltak hozzám. Vagy inkább bennem. Teljesen meghatározhatatlan volt. Sok-sok hang, mindegyik szólt hozzám, értettem mindegyiket, és még csak furcsa sem volt, hogy egyszerre hallom őket.

Aztán csend lett, és a jól ismert hang szólalt meg ismét.

• Ez a tele semmi. Most már tudod a különbséget.

Minden annyira egyértelmű volt.

Aztán süllyedni kezdtem, és ott találtam magam azon a ponton, ahol elindultam. Pillanatok telhettek el a fizikai világban, amit én óráknak éreztem. Csendben voltam pár napig. Nem is volt mit mondanom. Megéltem, hogy mivé lehet az ember, és hogy hol tart.

Onnantól voltam tanítható, befogadó, de a HIT bizonyosságának érzése nagyon sok év múltán lett elérhető számomra. Hiába éltem meg, mégis olyan rétegek voltam a tudatalattimban, amelyek őrizték az elszakadás, leválás állapotait. Be kellett gyógyítani őket ahhoz, hogy benne élve a világban tudjam megközelíteni azt az állapotot, ami a tele semmi állapotában megéltem.

Végül is megkaptam, amit kértem, hogy érteni akarom, amit látok a nem látható szférában. Az, hogy milyen árat adtam mindezért, hát….

Viszont megéltem, hogy a rendszer nem kívülállóként kezel, hanem én nem látom a hová tartozásom.

Én valláson kívüli küzdő voltam ebben a sorsomban. A vallások mindkét oldalát látom és értem. Mindegyiknek van jó és rossz oldala. Amiért létrehozták, az segítette az embereket. Amivé az ember tette, az viszont meggyalázta. Az emberi jó megalkotta, az emberi szeretetlenség pedig kifordította.

Ahogy ismerem magam, még a világvallásokon belüli életeimben is feszegettem a határokat. De ez már mindegy.

Láttam, hogy a világnak csak egy apró töredékét látjuk és éljük. Nehéz benne élni az üres semmiben. De egyre nő az esély, hogy át tudjuk ide emelni a tele semmi állapotához hasonló létezési formát, amely ott lakozik bennünk.

És az üres semmit, a külvilágot megtölthetjük a Valóság Egy arcával, amelynek szeméből csak szeretet árad.