Éjszakák, félelmek, háborús megélések.
Van, aki ezekben a napokban tanító, rendrakó, példamutató, és van, aki érzelmek és belső rendetlenségek között csapong, vergődik.
Gondolataink vagy ezt követik, vagy a letisztult gondolati mintákkal megold és felold.
Pontosan kell tudni, hogy kinek és mikor és főleg mit lehet mondani, hogy helyre zökkenjen benne a káoszt rángató forrás.
A fő motívum a nő és az otthona. A férfi, aki ott helyrehoz valamit. Ha a nő engedi. Nem mástól várja. Észreveszi a szándékot és nem bonyolítja túl…
Egykor az ANYA rendezte be ezt a világot gyermekének és tette élhetővé. Olyan kultúrákat hoztak létre, amelyről ma álmodni sem tudunk.
Aztán jöttek a „hordák” és szétdúlták. Leuralták, elfoglalták, betörték, elűzték, másnak adták. Az én emlékezetemben Máltánál láttam egy ilyen történetet.
Ezernyi a sérülés. Az indulat. Megtagadás, mást akarás. Megjelent a birtoklás, féltékenység, elvenni a másiktól, csak az enyém legyen… Bármi és bárki.
Ha önmagunkért nem megy, hát vegyük elő a józan eszünket a jövőért, a leszármazottakért, és állítsuk meg önmagunkon keresztül a sérült minták működését.
Ha sérülésekből,(mert bezzeg én nem voltam elég jó) indulatból cselekszünk (majd én megmutatom), gondolkodunk, vagy nem teszünk semmit, (az ő dolga tegye ő) a jövőt adjuk át önként a „hordák leszármazottjainak”. Ők képesek a hideg és önző hosszú távú gondolkodásra, csak hogy elérjék a céljukat.
Gondoljunk hiperaktív gyermekinkre, akik már annyira nem bírnak a genetikai sérülések hordozásával, hogy felfokozott létezésükkel irtanak maguk körül. És önmagukban. Mennyi sérült gyermek születik?
Gondoljunk az indigókra, aki felvállalták, hogy megállítsák a terhek hordozását, saját sorsukban bevállalták az árnyak fénnyé formálását. Hányan haltak bele ennek hordozására?
A fény érzékenységet okoz ebben a világban. Az érzékenység labilitást, sérüléseket. Ennek uralására kell a szellem ereje, az békés harcos tudása, aki saját belső igazságát formálja erővé, és vetíti ki a külvilágba. Pont ott és pont akkor, ahol és amikor ott a helye és ideje.
Az ellenség ott van bennünk. Először őt kell leküzdeni.
Éppen ideje határt szabni az indulat vezérelte sorsoknak. Ne másokban, hanem önmagunkban keressük a belső rendünket, a hosszú távú építkezést, amely végre elvisz a saját sorsunkhoz, amelyet nem a múlt árnyai működtetnek.
Ez a hét mindezt segíti.
Kedves Évi! Az írás nagyon találó. Egy pontosítást tennék. Azok a gyerekek nem sérülten, hiperaktívan stb. születnek. Módszeresen teszik beteggé őket, de a reakciójukat jól látod. Ennyi ártalommal, ilyen feltétellel nem bírnak és nem akarnak együttélni. Szinte káposzta, autista létbe fordulnak, vagy meghallnak. Én úgy mondom, visszamennek. Csak mi tehetünk a jövőért, hogy nem lemérgező világba szülessenek gyerekeink, akik beteljesíthetik saját életüket. Nem várható, hogy a következő csodás gyermekek generációja megoldja, mert nem lesz terepük, ha mi nem rakunk rendet, belül és kívül, ebben a sorrendben. Köszönet írásaidért!
Kedves Évi! Erre nincsenek megfelelő szavak, amilyen találó vagy! Minden annyira pontosan az és mélyen arról szóló amit látsz, amiről írsz. Nagyon nehéz idők járnak; szép, szomorú, sok eredményt is hozó, de nagyon telített. Az embert minden téren nagyon kimerítő, épp hogy végig élhető. Nekem nagyon az.
Nagyon köszönöm amit teszel. Nem is tudom, hogy tudod ezt így visszaadni, én még reagálni sem tudok rá, pedig minden alkalommal ezt írnám, hogy mennyire kristálytisztán lényegbelátó. Csodálatos vagy!