A múlt hét pár tévedésünkkel kapcsolatban fényt gyújthatott a fejünkben.

Ez a fény áldásos, bár fájdalmasak a felismerések.

A kérdés az volt, hogy mennyire nem vagyunk a helyünkön.

Mennyire vagyunk következetesek és csapatjátékosok.

Mennyire vesszük észre, hogy mikor kell valamiből kiszállni és elengedni magunktól.

Mennyire kötődik a hitrendszerünk a múl dogmáihoz és  mennyire vagyunk képesek változni.

Hol kábítjuk önmagunk és a környezetünk.

Nehéz kérdések ezek, de ha jól néztünk bele a tükörbe, és képesek voltunk magunkra nézve értelmezni a látottakat, akkor a felismerések sodrása elvisz minket egy olyan sors lehetőséghez, ahol nem csak úgy csinálunk mintha…  hanem képesek lehetünk megélni valódi békés és szabad időket.

Az emberi lélek úgy lett kiégett és fáradt, hogy sokan észre sem vették. Az állandó viselkedés, a külvilághoz való igazodás, a vélt vagyon és hatalom hajszolás, az extrémebbnél extrémebb sportok, a munkakényszerek, az önbeteljesítő megélések hajszolása szinte maradéktalanul kiégette az idegrendszer boldogságra képes  részét.  Egyre több függő viszony, teljesítési kényszer, vagyonféltés növelte meg a félelem impulzusokat.

A világ színpadán álló emberek (színészek, sportolók, politikusok stb..) által mutatott kép már réges rég az élettől elszakadt, ezernyi kényszer függősége alatt álló, boldogtalan létezést tükrözi. Mert ők pontosan megmutatják mindig, hogy hol tart az emberiség. A csillogás és a fény mögötti hatalmas sötétség pontosan mutatja az emberiség állapotát.

Mindig vannak, akik időben leválnak, kiszakadnak, és másként kezdenek el létezni, más értékeket követnek, elengedik az anyagi függő viszonyaikat. Tanítanak, segítenek másokat, mert megértették, hogy önmagukhoz, Istenhez csak úgy tudnak közelebb kerülni, ha visszatérnek az egyszerű létezéshez. Ők viszik tovább a világot mindig. Csupaszon érkezünk és csupaszon távozunk. Csak a kettő között felépített tartós értelem, és amit hozzá tettünk a világhoz marad örök. Az lesz az alapköve a további létezésnek.

A kiégett, elfáradt lélek elkéri a maga békéjét. Nem tud változni, ha nem ülünk le és gondoljuk át kényszereinket, önmagunk felé való hazugságainkat.

Ez a hónap az anyagi valóságé. Realizálódnak, erősödnek mindazok a helyzetek, ahol túlzásra estünk, ahol renitensek vagyunk a saját sorsunkkal szemben. Ahol még mindig kényszeresen futunk valami után, ami nem is a miénk.

Hol nem tiszteljük az időt? Amíg nem tiszteljük, addig nem is értjük. Amíg nem értjük, addig nem tudunk kilépni a választott dimenzionális terünkből. Testünk és lelkünk sok dimenziót képes egyszerre kezelni. De az értelmünk nem. Ha nem tanuljuk meg, akkor a testünk és a lelkünk is beszűkül.

Hogy miért is szólok most az időről?

A Végtelen Angyala ismét megjelent jól érzékelhetően. Ő olyan, mintha világunk minden pillanatát egy egy testként őrizné. Mintha milliárdnyi pillanatfelvétel fűződne fel azokról a történetekről, amelyek lenyomatot hagytak a világunkon. A megtörtént és a lehetőség pillanatai. Nagyon sok sors nem tud hozzá kapcsolódni, csak körkörösen mozog a végtelen sötétségben. Ezekben a sorsokban sok a tagadás, szembefordulás, renitenskedés. Ezen sorsok hitvallása, „Mindent másképpen tenni, mint ahogy a közösség együtt mozogna, egyedi szeretnék lenni”. Miközben minden sors és létező egyedi, csak nem tudja, mert másokat másol. Az idők folyamán ezekből a levált sorsmintákból születtek kisebb világok. Újraindultak fejlődési láncolatok. Mintha emberek kimennének egy szigetre, akik nem fogadják el a világ rendjét, és saját rendet alkotnak maguknak, teljesen elutasítva azt, ahonnan kiléptek.

Hogy hol és mikor vált le az első sorsminta? Vélhetően Földünk általunk érzékel tere sehol sem volt még.  Ez is csak következménye a szakadásoknak. A mi Földünk tudatosan érzékelt terének is van Végtelenség Angyala, aki őrzi a pillanatfelvételeket mindenről. És őróla is vannak levált sorsok.

Most őróla van szó. Hozzá térünk vissza, ha igazul bánunk önmagunkkal, és lelkünket előtérbe emeljük. Amikor visszatérünk őhozzá, akkor képesek vagyunk belépni az Áramlásba, és aktív résztvevőként beleszólni Földünk helyzetébe. A sötétségnek is van már Végtelen Angyala, az emberek hívták életre. Ő egyediséget ígér, de csak a külsőségekben, anyagi viszonyokban. Neki is megvannak a maga léleklenyomatai emberi sorsokról, amely alapján fogva tart bárkit is.

Azt is vegyük számításba, hogy testünk nem minden pontja tudja felvenni a rezgéseit. A sötétség szereti magánál tartani azokat, akik úgy vélik, hogy tuti egyedüli meghatározói bárminek is. Akik képtelenek csoportlélekként együtt mozdulni. Ilyenkor a sötétség a gyenge pontot tartalmazó testrészen keresztül fogva tartja az egyedet, és az aura elcsúszik. Megtörik. A Végtelenség Angyala már befogadta egy részét, a sötétség pedig kipányvázta másik részét.

Hogy mit tesz az ember ilyenkor? Elkezdi gyógyítani a fájó pontokat. Fogyókúrázik, életmódot vált, társat vált, munkát vált, otthont vált. Ezernyi módon próbál oldalt választani, ahol össze tudná szedni magát.

Száz szónak is egy a vége. Gondoljuk át, hogy a lelkünk érez e boldogságot és békességet. Ha nem, akkor keressük a lemerülés okát. Próbáljunk a lelkünknek kedvezni, hogy képes legyen újra hozzánk kapcsolódni. Amíg lélek nélkül élünk, addig értelmetlen a sorsunk. Ha értelmetlen, akkor nem hagyunk lenyomatot. Ha nem hagyunk lenyomatot, akkor a Végtelen Angyala nem jegyez minket. Ha nem jegyez, akkor a leszármazottaink leválnak róla. Ha leválnak róla, akkor a sötétségben kering a sors körbe és körbe. És elkezdődik az állandó keresés. Vele megjön a dac, a keserűség, a szeretethiány, az otthontalanság érzése.

A Végtelenség Angyala kapcsol minden sorsot a gyökereihez és egymáshoz.  Ő őrzi minden generáció „fényképalbumát”, a sorsok lenyomatait. Ha Ő felismer minket, és visszafogad, akkor pontosan tudjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk. Többen vannak, akik ebben a sorsukban újrajátszották a leválás, és a visszatalálás útját. Eszerint is gondoljátok át önmagatok és a viszonyaitok.

Valamiért most nyitott az út Őhozzá. Amikor az adrenalin nem a dühöngésből, fokozott kihívásból, teljesítés mániából fakad, hanem a békés, egyszerű boldogság termeli, akkor vagyunk jó helyen. Akkor töltődik a lelkünk.