Mostanában a legtöbb hozzám intézett levél olyan gondolati csavarokat mutat, amelynek az alapja a bizalmatlanságból fakadó aggódás.

Ez leginkább a nőkre jellemző.

Főleg akkor jön elő, amikor megszületik a gyermek. Olyankor csak önmagában bízik, hogy amit ő mond és tesz, csak az lehet jó a gyermeknek. Neki mindent tudnia kell a gyermekről, mert csak ő tudja megóvni, jól nevelni stb..

Nagymamaként is pontosan ezt fogja tenni.

Még az unoka szülőinél is jobban fogja tudni, hogy mi lenne igazán jó a kicsinek.

De ez előjön a munkahelyen is. Csak a maga által kitalált és leellenőrzött megoldásokban hisz.

És előjön más területeken is. Csak a maga logikája szerint megoldott dolgokban hisz.

Csak a maga logikáját, elveit hiszi jónak. Ez a hitvallásokban is így van.

Mindez az aggodalom sok háborúságot, értékzavart, hiányérzetet takar.

Aki csak a saját megoldását hiszi jónak bármelyik területen, ő elveszítette a bizalmát valahol. Látta a rossznak vélt kimenetét egy történetnek.

Ilyenkor elveszik a hit is. A Hit, hogy végülis minden a megoldások útján halad a nagy egész rendjében. Minden rendben van.

Láttam már, hogy ember csak úgy tudott meghalni, ha a meggyőződés teljes erejével tudtam mondani, “minden rendben van”. De ilyenkor testem minden porcikája tudta, hogy “minden rendben van”.

Akkor elhitték olyan emberek, akik nagy drámák idejét élték.

Ha bizonytalan voltam, mert nem egészen láttam a megoldásaikat, akkor csak egy tartalom nélküli szó volt.

Az ember réges rég elveszítette hitét az Atyában és Anyában. Úgy teszünk sokszor, mintha rendben lenne minden, de az első bizonytalanságra összezavarodunk.

Ott a bizalmatlanság, hogy ha “hiszek neked, akkor bármi megtörhet.”

“Ő nem tud jól gondoskodni a szeretteimről, csak én”

Az aggodalom ereje elveszi az életenergiát. Nem marad magunkra kellő idő.

Mindig mindehol a kellő arányokat kell betartani.

Térjünk vissza a családhoz, mint alapmintához. A gyermek 6 éves koráig az anya aurájában van, ő védi, formálja. Aztán átlép apa aurájába, és ott tanul tovább. Ha anya továbbra is kiterjeszti auráját és kitolja apát a nevelésből, mert ő jobban tudja, akkor a gyermek elakad a fizikai térben való létezés megtanulásában. Félreértés ne essék, addig is közösen nevelik a kicsit, csak hol a női mintákból van több, hol a férfi mintákból. Természetesen ezernyi eset van, mára már  erősen legyökerezett hibás minták vannak jelen. Generációk alatt férfiak leszoktak az apai szerepről, vagy idegen gyermek mellett próbálnak megfelelni. A nők pedig már belekavarodtak a saját megélésük és az anyai minták szövevényébe.

Az aggodalom felfokozza a félelmeket, és pusztítóan hat a cél ember felé is, és saját magára is.

Miképpen tudjuk megállítani? Valószínűleg az elmúlt hetekben felfokozottan jelentkezik ez a probléma is. Vagy a hiánya. Mert minden poláris. A túl aggódással szemben ott a nemtörődömség.

A kettőt kellene egybeolvasztani, és ráérezni, hogy mikor, milyen helyzet igényel erősebb odafordulást, és mikor kell hagyni a másik embert, vagy éppen egy  történetet felnőni az aggodalmaskodás lefojtó energiái alól. Mert a történeteinkkel is ezt tesszük. Amikor elindul egy esemény, elindul az aggódás is. Természetesen jó tudni, átlátni a helyzetet józan ésszel.

“mi lesz, ha nem sikerül” aggodalom viszont máris ellátja szürke energiákkal a történetet. És az örömünket is, amellyel várhatnánk egy beteljesedést.

A kérdés mindig ennyi legyen: “Megtettünk e mindent azért, hogy sikerüljön? “

Vagy, “helye van ennek egyáltalán a sorsomban?”

„jól látom egyáltalán önmagam pozícióját a helyzetben?”

Múlt héten ott volt a mérsékletesség gyakorlása, ezen a héten az igazlátásé.

Mind a kettő erősen segíti az aggodalmaskodás érzésének megszüntetését.

Engedjük el amennyire csak lehet. Fordítsunk a gondolkodásunkon egy nagy csavarral.

Legyen a bizalom az alap. Ha van bizalom, van hit is.

Bízom abban, hogy a gyermekem jól tanítottam. Bízom benne, hogy megállja sorsának nehézségeit, mert jól mutattam az utat.

Bízom abban, hogy mindent megtettem, hogy jól sikerüljenek a dolgaim. A dolgai…

Bízom benne, hogy közösen meg tudjuk oldani a nehézségeket.

Bízom benne, hogy képes felelősen gondolkodni.

Sok olyan igazolást lehet tenni, ami erősíti ez a fajta gyengeségünket.

Az aggodalom gyomorszorító érzés. A gyomor nyálkahártyái esnek először áldozatul. Aztán megjön az ételallergia is. Aztán borul a hormonháztartás. Aztán már a mellkas is szorul, a csípő is tekeredik.

Az aggodalmak mögött érték hiány rejlik. Nem bízom magamban. És így másban sem. Ezért nem hiszem, hogy sikerülne. Bárkinek is.

Ha nincs bizalom, nem tudunk kapcsolódni gyökereinkhez sem.

Nézzünk magunkra más szemüveggel. Halványlila üveget javasolnám mára ?