Ma sikeresek lehetünk abban, hogy végre elengedjük azt a forrást, amely legnagyobb akadályozója életünknek.

Hívhatjuk ősi átoknak, vagy bármely néven. Azt biztos, hogy ebben a sorsunkban kőkemény elvként, dogmaként van jelen a sorsunkban. Olyasmiben hiszünk önmagunkkal és a világgal kapcsolatban, ami nem úgy igaz, nincs, idea, stb… Ezek már megkövültek. A mai nap lepattanhat ez a kődarab, és a szikra amely lepattintja, akár belső tüzet is okozhat. A lényege az lenne, ha kiéghet belőlünk tévedéseink forrása. Amelyekről nem is tudjuk, hogy tévedés, annyira hiszünk benne.

Hogy mindezt csalódásként éljük meg, dühöt szít, másokat okulunk érte, és depresszió féleségbe fordul, vagy megállapítjuk bölcsen, hogy elég sok figyelmeztetést kaptunk már, csak az ideánk mindig visszakalapálta a hitrendszerünket mindig megtalálva a kellő okot.

Elkezdődik egy időszak, amikor meglepődhetünk, ha nyitott szemmel járunk, és értjük önmagunk üzeneteit, hogy ennek a világnak az alapkövei nem is azok, amiket mi hittünk, amire felépült sok ezer év. Hogy miféle törvényszerűségek határozzák meg valójában?

Időben elhangzik mindenkiben a válasz minderre. De hogy hisszük el, vagy ragaszkodunk továbbra is megszokott rendszerekhez, az már rajtunk múlik.

Mindenesetre ma legyünk nyitottak, és próbáljunk eltérően gondolkodni, mint eddig tettük. A világunk tere, az emberi tudat tere kimondhatatlanul nagyobb,mint amennyit megélünk belőle. Mintha egy hatalmas gömbbe elrejtettek volna egy kis kockát. A kockában gondolkodunk mi. De vajon mi van a kockán kívül?

Sokan tágították a kockát saját felismeréseikkel. De még mindig a kockában élünk, hiszen levagdossa rólunk a lényegiségünket. A kockában lévő tér-idő labirintus falait bontogatjuk, keressük a kiutat. Ma egy kiút nyílik meg a falon keresztül a gömb irányába.

Rajtunk múlik, hogy újra gondoljuk e tévedéseink forrásait, vagy maradunk a kocka biztonságosnak vélt rész világában.

Mára más sokan rájöttek, hogy még Istent sem a templomban találják meg, amely kőből épült igen szimbolikusan. Kint találják meg a természetben és önmaguk jóságos lelkében.

Ha a kettő összeér, akkor ez a sugár már tovább viszi az embert az útján. Vezeti. Az úton át kell kelni saját felépített dogma rendszerünkön. Át kell alakítani a dogmákat alkotó elveinket, meg kell vizsgálni saját viszonyulásainkat, kapcsolati rendszerünket. Mind a világgal, mind önmagunkkal.

Ez nehéz, hiszen önmagunkat ahogy ismerjük, azt hisszük etalonnak. Pedig ugyanannyi a hibás elv, mint amennyi a helyes. Ezeket formáljuk, alakítjuk, szerzünk hozzá tapasztalatokat. Így formáljuk önmagunkat út közben. Vakok és süketek vagyunk a változtató erőkre, mert ezt szoktuk meg, ez tartjuk a megszokás miatt biztonságosnak.

Az 1900-as években megkezdődött a dogmatikus kövek feltörése, megjelenhetett az Út, amely kivezeti az emberiséget a sötétség káoszából. Az Utat benőtte a gaz, sziklák állják el az előre vezető járatot. Sok árnyékban járó leselkedik az utazókra. Először csak nagyon kevesen tudtak rálépni az Útra, ők takarították el a nagy részét az akadályoknak. Egyre többen lépnek ma már az útra, mert eléggé tágas, láthatóak rajta célok, állomások, az árnyak valamennyire féken vannak tartva, mert az őt melletti rész is meg lett tisztítva.

Ha ennél a képnél szeretnék maradni, akkor az Út elért az Olimposz hegyéig. Elég nagy kőszikla 🙂  Lesz, aki megmássza, lesz aki csodára várva álldogál, és dirigál, amíg mások meglelik az utat a hegyen keresztül.  És van akinek eszébe fog jutni, hogy le is lehet bontani a hegyet, amely eltakarja az utat. Önmagában.

Ezzel azt is mondtam, hogy az istenek hegyéhez érkezett az emberiség. Az ide kapcsoló hitrendszerek alakulnak át lassanként emberi történetekké, és letisztul a valódi értékük az ember előtt. Lesz köztük valódi értékmegtartó és hamis bálvány. Mint ahogy a világban is így van.

De ma, csak próbáljuk másként gondolni az érkező helyzeteinket. Sok információt kaptunk már a másként gondolkodáshoz. Most tegyük a helyére magunkban.

A gondolati programozásnak, akaratnak több szintje van. Ha valaki figyeli önmagában a gondolatait, akkor észreveheti, hogy néha egy hangon szólnak benne a hangok. Felszínesen, nincsen benne dallam. Az ilyen gondolat nem fogan meg. Ott belül kering.

A mantra szerűen hangzó gondolat, áttörő.

Amikor egy gondolatnak van mélység és magassága, akkor tud a megvalósulás útjára lépni finoman, egyszerűen, pont akkor és pont ott ahol kell. Mindenkinek megvan a saját dallama. Mondhatjuk azt is, hogy a lelkének a zengése képes teremteni.

De mondhatjuk azt is, hogy lélekcsoportoknak van közös dallama, amely nagy erővel tud hatni a fizikai megvalósulásokra.

Azt is tudni kell, hogy egy fals hang, amely nem a lelkünkből fakad, visszájára fordítja a teremtést.

Lelkünk dallamát is most tanuljuk. Mindennek komoly szerepe van saját testünk gyógyulásában is.

Érdemes utána nézni a bárdoknak, akiknek a világunk működési rendjében komoly feladatuk volt. Akikről szólnak a balladák, már csak továbbszövő feladatuk volt a világban. Teremteni nem tudtak. A bárd szót azért használom, mert ennek a szónak a betűrendjében ott van a törés oka is. Ezt a gondolatsort átengedem nektek.

Igazából az emberek máig az éneklés különböző változatait használják arra, hogy változtatni tudjanak bármin is. Csak már erő és mélység nélkül. Mert a lélek dallama ritkán ér el az emberi tudathoz. Ha pár hang áttör valami módon, amikor az ember teljesen gondolattalan, mindent feladott már, nem akar már semmit sem, és csak VAN állapotban leledzik, akkor ott változtathatunk a sorsunkon, és meglelhetjük az Út következő szakaszát. Ebben a pillanatban megúsztunk egy test levetést és újraszületést. Az emlékezetet tovább lehet vinni, és meg lehet élni a következő sorsot. Illetve elkezdeni az átívelő időszakot.

Ez a 2000-es évek kegyelmi állapota. Ezzel élni meg kell tanulnunk, mert sok-sok ezer évben mérhető időben a távolság, amikor ez még természetes volt ebben a világban.