Folytatjuk a fura napok sorozatát.

Ma kiéleződhetnek azok a problémáink, amelyek leválasztanak a rendszerről. Bennünk vagy körülöttünk. Mindez azért, hogy tudjunk harmonizálni magunkaban erőket.

Hogy milyen vagy melyik rendszerről?

Közös tudat valamelyik egysége,  amelyről hitrendszerbeli eltérés miatt váltunk le?

Dacolás, makacs lázadás bármi ellen, amiről úgy érezzük meghatározhat minket, megtörheti szabadságunkat?

Úgy gondoljuk, hogy jobban tudjuk?

Nem az történik, amit mi jónak látunk?

Mások nem azt teszik, amit mi jónak hiszünk?

MI vagy ÉN?

Ha MI, akkor kikhez is tartozom? Ők meghatároznak a döntéseimben és nem is tudom?

ÉN? Mert már annyira bizalmatlan vagyok, hogy képtelen vagyok bármit elfogadni?

Hol is maradtam magányos? Melyik életterületen?

Ott mit is és miért is nem tudtam elfogadni a valakihez, valakikhez tartozást?

Ha oda tartozni nem akartam, akkor kikhez szerettem volna? Oda befogadtak, vagy el kellett, hogy adjam magam bármiért is?

Ahány ember, annyiféle élethelyzet.

Ez egy luciferi minta. „Leválok az egységről, mert nem tudom elfogadni, bármiért is.

Leválok, és az egység ereje nélkül egy új világképet hozok létre.”

Amit talán érdemes átgondolni. Nincs tökéletes rendszer. Mint ahogy tökéletes ember sincs.

A rendszer részének maradni, és saját tapasztalatunk alapján, a közösséggel egyeztetve,  a rendszert változtatni, viszont lehet. Ahhoz, hogy bele tudjunk szólni, ahhoz viszont a rendszer részének kell lenni. Valamilyen formában. Legyen az evilági, túlvilági, szellemi, dimenzionális…

Ha szembe fordulunk, és lázadunk úgy, hogy nem tudjuk, a nagy egész szempontjából a saját akaratunk mit változtatna meg, az a lehető legrosszabb döntés.

Az emberi tudatunk nem látja át az egészet. Sok ember közös tudata már jobban átlátja az összefüggésrendszereket.

De hogy miképpen működnek a sorsok, a dimenziók, a születések és távozások, az időegyeségek, a galaktikák, más lények és nem is tudjuk az összetevődő rendszerek nagy részét, azt bizony nincs ember, aki átlátná. Próbáljuk megismerni és meghatározni. De valahol mindig felborul egy másik rendszer, ha az emberi tudat belenyúl óvatlanul a dolgokba. Mára már csak felborult rendszereket próbálunk igazgatni a túlélés miatt. A nagy egész mindig próbál kiigazítani torzulásokat, próbál rendezni. De valaki, valahol ismét beletapsol, mert ő „jobban tudja” kinek mi a jó.

Ebben az évben egy nagyobb szabású igazítás zajlik. Hogy ennek mekkora lesz a nyomása ránk nézve, főleg azon múlik, ki hogyan próbál szembe vihart gerjeszteni. Mert jobban tudja.

Részeket láthatunk. De a teljes egészet nem. Így fogalmunk sincs, hogy ami történik éppen bárhol is a világban, annak mi a valódi oka és mit fog okozni a jövőben. Minden szinten.

Márpedig az egész rendszeréhez tartozunk. Hiszen itt élünk, az élőtér részeként. Amikor egy világkép megszületett, lelkünk benne volt a születés állapotában. Onnantól pedig járjuk az utat a nagyrendszeren belül, egy kisebb rendszerben.

Fixa ideám, hogy világunk születése pillanatában, ikrek születtek. És minden további őbelőlük fakad. Minden keresésemkor ide lyukadok ki. Ami természetesen lehet más szintje is világunk létrejöttének, nem feltétlen a forrása.

De ez most nem is fontos. A fontos az, hogy találjuk meg a helyünket ott, ahol éppen tartunk a sorsunkban. Úgy, hogy elfogadjuk a helyzetünk. Sok nehézség is van benne, de a nehézségeink általában a lázadásaink eredményei. Vagy szüleink lázadásának eredményei. Mi viszont kaptunk már lehetőséget ennek kijavítására. Ha nem éltünk vele, akkor nekünk is nehézségek vannak azon az életterületen.

Akkor tudunk a lehető legjobban haladni a sorsunkban, ha a kicsiny világunkban, vagyis ott, ahol dolgozunk, élünk, szeretünk és harcolunk, ott mutatunk példát abból, amilyennek szeretnénk látni a nagyobb rendszert. Úgy élünk, amit helyesnek vélünk, és látjuk, hogy nem okozunk kárt másoknak vele. Persze vannak azért itt variációk, hiszen aki megvan győződve a maga igazáról, az nem veszi észre, hogy kinek okoz kárt. Akár a legnagyobb jószándékkal is.

ÉS itt kell ráéreznünk arra, hogy mennyire vagyunk meghatározóak és akaratosak.

Mindenkinek meg akarjuk mondani, hogy mit tegyen és mikor?

Vagy csak bizonyos embereknek? Ha igen, akkor kiknek és miért pont nekik? Ők kire is emlékeztetnek?

Hol az arany középút? Ez az örök kérdés.

Mikor jó a makacsság? Mert bizony ez is komoly erőforrás.

Amikor magunkon kell erőt venni. Nem másokat agyon ütni bármiért is, hanem önmagunkat rendbe tenni.

Sok, komoly betegségen estem át, ami egy ember életében nehézség jöhet, az nagyrészt elért. Ez a makacs erő segített abban, hogy kijöjjek bármi nehézségből. Mindig a megoldásokat keresve. Kb. 5 perc, ha túl nehéz volt, akkor akár fél nap depi, aztán a makacs düh, „erről szó sem lehet”. ÉS átléptem saját korlátaim erős önfegyelemmel, amit a düh hajtott.

Kb. 4 évesen leválasztottam magam a család egységéről. Pontosan emlékszem. No persze 4 évesen ilyen döntést meghozni, komoly szülői segítséggel, vagyis egy karma út elindításával lehet csak. 4 évesen nem lehet dönteni még, ez egy sors eltérítő élethelyzet eredménye.

Hét éves voltam, amikor a hitrendszer egységéről leválasztottam magam, és azt mondtam, majd én egyedül mindent megoldok. És persze lehetett fokozni a leválasztódást más szinteken is.

Mivel emlékszem ezekre, ezért tudom, hogy komoly lélekerőt tettem a döntésekbe. Nem kellett sem a család, sem a nagyobb család segítsége, támogatása. Komoly érveim voltak, valószínűleg nagyon bölcs ember kellett volna mellém, hogy tanítson olyasmire, amivel enyhíthettem volna a következményeken. De nem volt. Magam akartam megoldani, hát megoldhattam magam.

És valószínűleg csak újrajátszottam előző életeket. Támogatás nélkül minden el is ért, ami embert elérhet, mint nehézség. Nagyon sok mindent megtanultam. Amivel szolgálni tudlak benneteket. És kijavítani a hibáimat.

Éppen ezért nem mondom azt, hogy mindez rossz volt, vagy hiába való. Hálás vagyok a tanításért. Amely megtanított Alázatra, Bizalomra, Kitartásra, Fegyelemre, Figyelemre…

Bőven van még mit tanulnom.

Mindig eljön az a pillanat, amikor haza kell térni. Amikor bármilyen is a család, égi vagy földi, vagy a rendszer, de érezzük, hogy oda tartozunk. És tudjuk, hogy a tapasztalatainkkal sokat tudunk változtatni, ha jó szívvel adjuk. Mindig lesznek tévedések. Mindig lesznek rossz döntések. Veszekedések. De kell mások támogatása,  tapasztalata, hitrendszere, hogy jobban megértsük önmagunk. Kell az egység érzése, hogy a hála és boldogság érzése tisztán tudjon megjelenni bennünk.

Hogy ezt elérjük, az Alázat legtisztább érzését kell megélnünk. Aki az alázat szóra dühös lesz, vagy nem tudja megélni a valódi értelmét, ő pontosan tudhatja, hogy keresnie kell magában a leválasztódást. Az első Alázat érzést a szellemi bölcsesség váltotta ki belőlem. Nem embertől érkezett, de ahogy megéltem az önzetlen segítséget, amely kérés nélkül érkezett, kiváltotta belőlem a törést a betonfalon. A betonfalon, amelyet örökségbe kaptam, és generációk építettek fel. Abban a pillanatban megértettem, hogy igazából én egyedül nem tudtam volna túlélni már az első 8 évemet sem. Erősebb a Segítői támaszom, mint a támadóim. Még így is, hogy én közben mindenki ellen küzdöttem. Segítő és ártó ellen egyaránt.

Aki hitelt ad a baljós belső hangoknak, és engedi őket uralkodni, ő pontosan tudhatja, hogy nem akarja a megoldásokat keresni. Nem bízik a megoldó utat mutató Segítőkben.

Kell a belső figyelmeztetés, de ez csak egy gondolat, amely megállít. A Segítők is gondolatokat juttatnak be hozzánk nagyrészt. Ez csak egy éles figyelmeztetés.

Ha  a hangok, amelyek kételkedést, félelmet ébresztenek, tovább sugdosnak, ők az ártók, a Viszály szolgái,  őket le kell állítani. Ha engedjük, akkor betörnek álmainkba is, és eluralják a sorsunkat.

A legsötétebb időszakunkban is nyitva van résnyire az ajtó. Nekünk kell elmennünk az ajtóig és kitárni. Megnézni, hogy mi is rejtőzik a következő szobában. Milyen feladat, vagy kihívás, vagy probléma megoldás, vagy lehetőség, tanulási folyamat, pihenés, békés pillanatok…

Bármi is az, tovább visz minket a sorsunkban.

Így aztán bármilyen is a rendszer, a helyzet, amiben élünk, csak azzal foglalkozzunk, hogy miképpen tehetjük többé saját tapasztalataink által. Megtalálni a helyünk és megélni. Harmóniában önmagukkal, a környezetünkkel, a világunkkal.