Hogy mi is tudja megakadályozni a kiemelkedést az anyagból, hogy fölé emelkedve átlássuk jobban önmagunk és a helyzetünk másokhoz és világunkhoz viszonyítva?

Csak egy képletet írnék most le, ami jelenleg oldható.

A felszínen van egy érzés. Ez sokféle lehet, mindenki maga tudja, hogy melyik változata az ő kihívása.

Mindegyik mögött a harag áll, amely általából csalódásból fakad. Ez mögött a félelem. Ez alatt az önértékelési törés. Ez alatt pedig a szeretet örök áramlása. Az önértékelési zavar rétege és a szeretet réteg között pedig a HIT megtörése. Mindig minden alatt ott rejlik az Élet, a „Minden rendben van” érzése. A gyógyulások, a pozitív változások, a csodák, ebből a rétegből tudnak felszínre törni a külvilág felé, hogy anyagi formát öltsenek. Ez a Forrás, amelyhez igyekszünk minden pillanatunkban.

Amíg a harag impulzus rétege a domináns, addig a testben feszültségek keletkeznek, és nem lehet a test keretei közül elmozdulni. Kitágítani önmagunk. A harag kitekert energia formákat hoz létre, amelyek nehéz gondolatokat táplálnak. Bekötnek valahová.

Ha észrevettétek, az elmúlt egy év alatt rétegről rétegre jártunk. Minden réteg megrepedt. Valami, valaki ráütött nagykalapáccsal. Lehet betegség formájában, lehet egy sokkhatással, lehet, hogy egy valóság felismeréssel.

A „vírus játszma” pedig feltörte a hit réteg kőszarkofágját is. Onnan kiáradt minden, ami még feldolgozatlan maradt bennünk a „feltámadás-halál” játszmában.

Most elindulunk felfelé a rétegeken. Hit, önértékelés, félelem. Maradt e harag? Mi az, ami megjelenik még ebből fakadóan a felszínen, mint megélt érzés?

Vezessük végig a Forrástól, a törésvonalakon keresztül a „minden rendben van” és a „hiszem, hogy bárhogy is van, a Szeretetből fakad”.

Egészen addig, míg a mellkasunkban csak az elfogadás tiszta hite nem jelenik meg, amely létrehoz akár a legnagyobb fájdalom idején is, egy békés, boldog áramlást.

Tudom ezek elcsépelt szavak. Nagyon nehéz megélni ebben rohanó világban.

Azért elcsépeltek ezek a szavak, mert nincs más igazság. De ezekről nem beszélni kell, hanem megélni. És akkor már nincs is miről beszélni.

Minden ezt segíteni, ennek megélése leginkább rajtunk múlik.

Nem a gonoszkodó ismerősön, az eltévelyedett társon, a rosszindulatú emberen, a politikai helyzeten, a gazdagságon vagy szegénységen, hanem rajtunk. A gondolatunkon. A látásmódunkon.

Sokan lettek már öngyilkosok és boldogtalanok a millióik tetején, a sztárság csillogásában, a semmittevés mocsarában, szerelem álomködében és bukásában. Tehát ez nem a boldogság kútfeje.

Láthattuk, hogy a nagy betegségen átesett emberek, testi elváltozással rendelkező emberek tudnak adni boldogság szikrákat, reményt, hitet.

Ott belül, bennünk, a megkövülések alatt rejlik a Boldogság szabad madara, amely fölé tud emelkedni a hazugságokon, törött tükrök visszaverődő fényén, ködös kapcsolati formákon.

Hogy mi a valóság? Nem másokról, hanem magunkról.

Egyre tisztábban fogjuk látni. Csak ne akarjunk „belealudni” , fáradt elnehezült szemhéjakkal a mindennapi történésekbe. Maradjunk ÖnMagunk, bármi is történik.

Hogy nem is tudjuk kik vagyunk valójában? Dehogyisnem.

Csak is mi tudjuk egyedül. Csak nézzünk igazul a tükörbe, ahol a saját arcunk verődik vissza.

Nem tetszik, amit látunk? Csak a külső formavilágot lessük állandóan?

Hát mondjuk el saját tükörképünknek, hogy mennyire becsüljük, hogy eljutottunk idáig. A sok nehézség és fájdalom lehet, hogy megviselte a felszínt, de ott belül még érezzük az erőt, a hitet a bizalmat. Arcunk formavilágát sok életen keresztül formáltuk. Szemünk egyedi és pontos azonosítója a léleknek. Hajunkban ott él őseink tudása. Minden porcikánk a múlt és a jövő őrzője.

Ne akarjuk elrontani.

Ha a szeretet megjelenik önmagunk iránt, a tükörben amit látunk, azt igaznak és szépnek látjuk, akkor elértünk a Forrást. Amikor minden porcikánkban érezzük, hogy micsoda ősi tudás, megtapasztalás, mennyi élet rejlik a testünkben, amit óvni kell, gondozni, amikor megjelenik a hála a szüleink felé, akik mindezt megalkották önmagukból, akkor ott  létrejön Istennel, a Szeretet forrásával a kapcsolat. És ÖnMagunkkal. Aki soha nem kint lakozott, hanem minden élet mélyén, ezernyi kőréteg alatt, melyet fájdalomból, generációk építettek fel.

(És itt mindegy mit vélünk a szüleinkről. Vagy talán egy percig ismerhettük valamelyiket és elhagyott). A hála annak szól, hogy megalkottak önmagunkból, anya pedig önmagában formált, és mindent oda adott, amire szüksége volt az új életnek.  Nélkülük lehetőségünk sincs.

ÉS lehet, már neki sem volt élő kapcsolata a Szeretet forrásával. De neked, nekem lehet. Mert oly időben hívott életre önmagából, amikor bármi lehetséges. Csak egy a fontos. A bennünk élő szeretet kibontása és árasztása.

Már minden szó elhangzott. Ez most a tettek ideje.