Sorsunk legfontosabb alapköve az önértékelésünk.

Mit hiszünk magunkról?

Valós? Örököltük? Gyermekkori minősítések kísérnek máig?

LEginkább mindegyik.

Van, aki beletörődve keresgéli önmaga romjait. Kialakít védelmeket, viselkedési mintákat les el másoktól, amiről úgy véli, hogy az majd felvértezi. Van aki kompenzál, nagy erőket forgat abba, hogy mást mutasson, mit amit hisz magáról. Tudattalanul.

Egy idő után természetesen a felszíni hitrendszer azonosul a hamis képpel, hiszen sokáig mondogatta másoknak és önmagának. Szép vagyok, okos vagyok, hatalmas vagyok, meghatározó vagyok, egyéniség vagyok, stb…

Lesz belőle hatalmaskodás, akarnokság, erőszak. ÉS magányos időskor. Ha megéri.

Egy hamis kép, amely rávetül a sorsra. A sorsút amelyre talán sem lép, mert mások útján próbál járni. Vagy átrángat magához másokat, odaköti őket ezernyi béklyóval, mert úgy véli egyedül képtelen az úton jelentkező helyzetet megoldani.

Mindenkinek van erőssége és gyengesége. Ha takargatjuk a gyengeségünk és hamis képeket aggatunk rá, akkor elbukik a sorsunk.

Ha az erősségünket használva a gyengeségünket tesszük rendbe, építjük újra, akkor tudjuk megélni szépen önmagunk.

Ez az alapkő próbál helyreigazodni bennünk, és ennek vonzatai.

Ha eddig nem tettük meg, akkor érdemes újragondolni a következőket.

Semmi nincs véletlenül. Gyermekkori traumáink pontos útjelzői a sorsfeladatunknak. Szüleinket aszerint választottuk ki a leszületés előtt, hogy megkapjuk a leckéket, a töréspontokat időben. A cél, hogy a generációk láncolatának szeretetlen szakaszai kiigazodjanak és pozitív töltésekkel rendeződjenek.

Hogy melyik részünk választja ki?

Halál és születés közötti tudatunk.

Hogy milyen szülőket választunk?

Akik önmagukban hordozzák a sérülést, amit szeretnénk megoldani. Akik előjátszanak nekünk. Ahol már tudni lehet, hogy az apa elmegy, mert őt a karmája eltereli a családtól. Ahol már tudni lehet, hogy anya szeretetlen állapota jégbe van már ágyazódva. Ez már megalapozza a beton sorsot, ahová egy apró mag lehull, és kihajt. Sokan fognak jönni, akik törik a betont. Akik kiemelik a kis virágot, vagy éppen még tesznek rá pár követ, vagy megtapossák. Ha kellően erős a kis virág, egyszer csak átültetik szabad földbe, ahol már táplálja a Föld.

Hogy mi a cél?

A cél, hogy akár egy betonba elvetett magként is képesek legyünk gyönyörű virágot bontani és ezernyi magot elhinteni, amelyből virágos kert születik. Megtalálni őseinkkel a kapcsolatot, letisztítani és ezzel együtt a nagy egész rendjébe is harmonikusan illeszkedni.

HA ez sikerül, akkor tudhatjuk, hogy a szeretetlenséget sikerült önszeretetté és áramló energiává varázsolni.

Ennél nagyobb tudomány és érték nincs ebben a világban. Ez a Teremtés maga. Hogy ez sikerüljön az önértékelésünket és a belőle fakadó erőt rendeznünk kell.

Amíg a hiányzó részeink betöltését mástól várjuk, amíg birtoklunk, kapaszkodunk kényszeresen, elvárunk másoktól, addig van bennünk szeretetlen rész. Jönnek segítők, jönnek olyanok, akik szeretnek bennünket, de nem fogjuk érezni a szeretetet, csak az agyunkkal tudjuk.

Önmagunknak kell begyógyítani a saját sebünket.

Spirituális körökben lehet tapasztalni, hogy sokan eljátsszák a szeretetet, az önszeretetet. Mert ezt várják. Éljük meg a szabadságot, a szeretetet, és az ember válaszként elhagyja családját, szeretőket tart, sziklát mászik, bulikba jár, mert úgy véli ez a szabadság. Pedig ez csak kényszeres szabadság keresés.

Ölelget boldog boldogtalant, segíteni akar mindenkinek, boldogkodik, ha kell ha nem, magasztos frázisokat hallatva, mindig pozitív gondolatokat árasztva. Pedig ebben a világban nem feltétlen kell frázisokat mondani ha kell, ha nem. Csak ront a helyzetén annak, aki éppen bajban van bármiért is. Néha csak jelen kell lenni a másik életében, támogatni csendben. Megérteni, együtt érezni.

Hatalmas csapdák ezek is. De az út átvezet ezen a szakaszon is. A szeretet soha nem hivalkodó, csapongó. Csupán biztonságot adó áramlás. Az ember pontosan tudja, bármilyen nehézségek között is van, mindig jön megoldás, meg tudja oldani a helyzetet, nincsen egyedül, keresi a megoldásokat. Pontosan tudja, hogy amin átment eddig, az megtartja őt.

Viszont van egy jó mondás,mely szerint akinek nehéz a sorsa, ő valamelyik életterületen sok erőt kapott. Hogy miképpen él vele, az a nem mindegy.

Száz szónak is egy a vége. Nézzük át az önértékelésünk. Mit szeretnénk magunkban másképpen látni? Mire mondjuk azt, hogy nem tudjuk megoldani, pedig állandó problémaként tér vissza? Milyen kifogásokat találunk?

A kifogások mindig gyermekkorban hallott, beidegződött elterelő hadműveletek. Ezek nem védenek a nehézségektől meg. Csak megállítanak a sors utunkon.

Mire is mondjuk azt, hogy úgysem sikerül?

Miért is?

Egy fontos kérdés. Van bennünk alázat, mely szerint tudjuk, hogy nem tudunk egyedül megoldani sok mindent???

Közös tudat vagyunk még egy lineáris időrendbe felfűzve. Természetesen több szinten folyik a játszma, de egy fecske nem csinál nyarat.

Viszont sokat tud segíteni a dolgok alakulásában. Vagy fenntarthat sorsokat, amelyek hozzá fűződnek.

Összjátszmák vannak.

De leginkább most gyakoroljuk az önszeretetet. Fogadjuk el a dicséretet, és ha úgy érezzük, mondjuk ki mások felé.

Legtöbb esetben az ordas farkasnak van legnagyobb szüksége a dicséretre, hogy szelídüljön.

De természetesen vigyázni kell vele, nehogy előbb faljon fel, minthogy szólni tudnánk.

Még egy gondolat. A jóság akkor nem erő, ha mártírságból és szolgalelkűségből fakad. Olyankor a visszájára fordul.

Az eltúlzott önbizalom maszkján egyre többen látnak át, nem érdemes használni.

Az álszerénység maszkja ráfagy a gazdájára és a boldogtalanság megöli a szívét.

Veszélyes időket élünk. Sok energia szabadul fel, jól és gyorsan lehet dolgozni vele. De ha nem ismerjük elég jól önmagunk, akkor elég nagy katyvaszt sikerülhet összehozni.

Mindenesetre bízzunk önmagunk éleslátásában, tudatosságában. Ahol nem értjük a helyzetet, kérjünk segítséget. Gyorsan jön a válasz és egyértelműen.