Néha egymásra fésülődnek a párhuzamos világok, hogy ráébredjünk mi az illúzió és mi a valóság. Mindez bennünk zajlik.
Én úgy látom mindezt, mintha a bennünk lévő törekvések (ez lehet tudattalan is) létrehoznának külön-külön jövőképeket, amelyek életre kelnek. Az egyik domináns, ahol a testünk megformálta önmagát. Fizikai érzékeléseink ezt a világot látják, hallják, érzékelik, formálják.
A bennünk megalkotott világok öröklődnek. Tehát mi is hordozzuk őseink megálmodott, vagy saját nézőpontjukból megalkotott világképeit. Így lehetséges, hogy egy esemény, többféle nézőpontból marad az utókorra. Mindegyik egy élő világkép, amely szövi magát az energiatérben.
Filmek, könyvek készülnek belőlük. Spirituális technikák épülnek rá. Vagyis feldolgozzuk valahogy.
Mindegyiknek van egy forrása.
Mindez a sejtjeinkbe van kódolva.
Láttam már olyant, hogy valaki az örök szerelem ideáját egy ilyen párhuzamos világból érzi át és keresi a domináns világban.
Láttam olyant, hogy valaki egy másik világban „él” miközben a teste vegetál a domináns világban.
És fordítva. A domináns világban már nem él, de a párhuzamos világokban igen.
Van úgy, hogy az agyi idegpályákban nem tudnak elkülönülni valamilyen testi rendellenesség miatt a dimenziók, és pszihés zavarként, betegségként éljük meg. Vagy éppen a különböző spirituális szertartások, vagy szerek, növényi, állati kivonatok nyitják meg mesterségesen a „zárt világok” kapuit.
De ezt eddig is tudtuk, csupán összefoglalok pár információt egy csokorba, amelynek hatásai egyre inkább érintik az embereket.
Amit leginkább mozgat ez az év:
Az információ és annak feldolgozása . A külvilág és a belső világunk impulzusainak meghatározó ereje. Érzések és gondolatok egyensúlyának megtalálása.
Belső bizonytalanságunk okai.
Mindezek tűzkeresztjében az idegrendszerünk.
Nem fogok rátok zúdítani a továbbiakban olyan információt, ami csak elterelne a jelentől. Én is hajlamos vagyok egy szálon elindulva végig kutatni minden rejtett árnyat. De ennek most nincs itt az ideje, csak a rendezéseknek. Épp elég árny nyúzza és kergeti az embereket.
A cél, hogy megerősödjünk önmagunk belső békéjében, saját tehetségünkben, erőnkben.
Mindig voltak és lesznek olyan erők, amelyek kísértenek és létrehoznak illúziókat. Amelyek létrehoznak külön utakat, amelyek eltérnek a megélt valóságtól. Ez a hatalom jól bevált eszköze is. Így lehet embereket álomban tartani.
Valahol a lélek mélyén egy rejtett zúgban megtestesült egy kísértés. Egy Árny. Érzéki vágy? Falánkság? Lustaság? Hazudozás? Erőszakosság? Hatalomvágy? Kényszerességek? Pánik érzések?
Mindennek okforrása egy ősi bűntudat.
Ez az Árny nem enged önmagadnak lenni, akárhányszor is testesültél meg világokban.
Egy lepecsételt titok, amely rejti lelked bukásának titkait. A poláris világok egyik célja, hogy feldolgozza a lélek Egységből való kiválásának okát és visszatérjen. A kiválással időhurkokat hoz létre, ahol minden oldalról megszemléli, megtapasztalja saját törésvonalát. „más akar” mint az EGY, ezért számtalan variációt megél a „mást akar” következményeiből. Létrejönnek a párhuzamos világok a variációkból. Amikor a lélek elindul a visszaúton az EGY felé, akkor felszámolja a párhuzamos világokat is. Világunkban vannak lélekcsoportok, amelyek megkezdték a visszautat.
A bibliai tékozló fiú története számomra a Egységből kivált lélek hazatérését szimbolizálja. A család visszafogadó szeretetét előre jelzi.
És az otthon maradt lélek fájdalmát is mutatja. Az Angyal, aki nem bukott el és szolgál rendületlenül. Ami ismét egy megoldandó felület. De ez is bele van kódolva a lelkünkbe.
De ezzel el is térültem a jelentől.
Van egy frekvencia, amely egy egyre erősebben zeng a lelkedben. Amelyet egyre erősebben szeretnél elfojtani, és a külvilág zajával akarod elcsendesíteni. Nem szeretnél befelé fordulni, és megnyitni a pecsétet, mert ami ott felbukkanna, az lehet, hogy oly mély szégyenérzetet vagy bűntudatot hozna fel, amivel nem akarsz szembenézni.
(Csak megjegyzésként írom ide, hogy a vámpír-vérfarkas szimbolika, ami elég domináns világunkban, erősen követeli a megértést.)
Vajon mi rejlik a vérvonal eredetében, amelynek a pecsétje ott ég a lelkeden? Milyen illúziókkal rejtegeted sok ezer éve már önmagad valódi lelkületét?
Mi az, ami rabszolgává tesz, rögeszmévé vált, csak hogy ne kelljen kinyitnod a Pecsétet, amely talán megnyitja Pandóra szelencéjét? De ez is egy csapda. Pandóra szelencéje megnyílik, amint eltérülünk az Egyhez visszavezető útról.
Ezek a kérdések nagy mélységekre utalnak. Ezek a mozgató rugók.
A jelenben pedig csupán meg kellene találnunk egy rossz szokást, egy illúziót, amely leállítja a valóságunk megélését. És egy sérülést, egy töréspontot, amely eltérít a valóságtól. Ez a töréspont összekapcsolódik lelkünk pecsétjével, a titokkal, amelyet már annyira elködösítettünk, hogy az agyunk nem tud mit kezdeni a problémával. Mindeközben a felszabaduló energiák hatására erősödik bennünk a frekvencia, amely tör és zúz, mert megoldást, oldást kíván.
Védelmi rendszerünk, pajzsaink jelenleg több kárt okoznak , mint hasznot hoznak.
Egy kép, amin végig haladva megmozdíthatjuk a rejtett zúgban lapuló árnyat, amely nyitogatja Pandóra szelencéjét:
Hajón utazunk egy végtelennek látszó vízben. Minden békés és csendes. Alattunk hatalmas mélység, nem tudjuk mi rejtőzik ott. A víztükör békésen ringatja a hajót, a nap felmelegít. A szél simogatja a bőrünket.
Észreveszünk egy szigetet a messzeségben. A föld látványa vonzó számunkra. Meghallunk egy hangot. Egy éneket, amely elkábít, csábít. Már nem is tudunk semmi másra gondolni, csak hogy örökké halljuk ezt az éneket. Mindegy mi lesz.
Ahogy sodródunk a sziget felé, úgy erősödik az ének. Azt sem vesszük észre, hogy vihar közeledik.
Azt sem vesszük észre, hogy a sziget körül sok a hajóroncs.
Hirtelen meghallunk egy másik dalt, ami először zavaró. Bántó számunkra.
Itt, ezen a ponton vegyünk egy mély levegőt, csak a levegőre figyeljünk. Ismét érezzük meg a szél fújását, amely egyre erősebb. Az új dalt a szél hozza el számunkra a nyílt óceán felől, és megtöri a csáb ének hatását.
Az új dal erővel teli, határozott, segít elszakadni a csáb ének lágy altató hatásától.
Az új dal segít megfordítani a hajónkat, és észrevesszük, hogy más hajók is várnak ránk a szigettől távolabb. Ki tudja mióta várnak már ránk.
Az új erő ének kifeszíti a vitorláinkat, és elhagyjuk a sziget vihar zónáját.
Már nem halljuk a csábéneket, csatlakozunk a hajóflottához, amely csak ránk várt.
A kép segít leválni, elengedni olyan szokást, amely csak bealtat, eltérít a valóságtól. Amely rabszolgává tesz. Lelkünk mélyén lapuló fájdalom ponton nem egyedül kell feltörni a pecsétet. De az illúzió világaiban egyedül vagyunk, kiszolgáltatottan.