Életem eddigi 60 évében, legalábbis az első 40 évben a sorsom olyan vonulatra épült fel, amely keményen tördelte a vadhajtásokat az erőimről. 40 év után az ostorozó tanítás némi irányt váltott. Kiengedett a sorslabirintusom keményen edző szakaszából.

Addigra már megjelent az Alázat bennem. A harcos énem már nem mozdult az első „ártatlanokat” érintő kihívásra, hogy meg kell mentenem bárkit is, akár a saját életem árán is. Még kaptam pár nagy pofont az élettől, amikor olyasmit szerettem volna megoldani, aminek már lejárt az ideje a nagy egész rendjében. Vagy nem az én feladatom volt. Megtanultam békében átkísérni a távozni készülőket.  Az emberi fájdalmon át kellett látnom, hogy meglássam az értelmét minden fájdalomnak. Hogy a fájdalom kutakból milyen élet nőhet ki, amely pozitív irányba képes változtatni világunkon. Megtanultam, hogy a karmámból fakadóan a megmentő aspektusomnak mikor kell fellépni és milyen határig. Kemény és keserves leckék voltak.

Ugyanakkor nagyon bizalmatlan lettem a „nem látható” térben létező entitások felé. Az univerzum állandóan a kirendeződésre, egyensúlyra törekszik, miképpen a testünk is egy határig a gyógyulásra törekszik, de ugyanúgy, mint az emberi társadalmakban a hatalom mindig beleerőszakolja magát az emberek tudatába, és feltölti őket ellenségképekkel, ítélkezésre való tanítással, a valóságot elfedő ideákkal. Miképpen mi is beleerőszakoljuk saját akaratunkat a testünk gyógyító mechanizmusába.

Egyetlen jó módszert találtam arra, hogy ne essek ön vagy más manipulatív csapdákba. Megtanultam jól kérdezni. Az univerzumtól. Az emberektől. A válaszokat nem nekem kell megadnom, vagy más embereknek, vagy koncentrált energiatudatoknak, hanem saját magunknak kell az utat bejárni kérdések és az érkező útmutatások, jelek mentén. Mindig megjön a saját válaszunk. Lehet csak napok múltán, vagy álomban. Jelek, történések, filmekből, könyvekből kihallott mondatok. Meg is kell hallanunk a válaszokat, és tovább kell mennünk az úton. Egyidő után egy belső képsorozat, vagy hang, amelynek a frekvenciájáról pontosan érezzük, hogy tiszta és megbízható.

Ennek az évnek az első kérdése az univerzum felé:

Mennyi az én feladatom ebben az évben, hogy segíthessem az életterünk pozitív változásait?

Ebben a kérdésben benne van, hogy ne mások feladatát kapjam meg és tévútokon vergődve, energiátlanul keresgéljek.

Ebben a kérdésben benne van egy időfaktor, amellyel nem az 10 év múlva esedékes feladatokat is megkapom, amire még felkészületlen vagyok és ismét elkeveredek. Ez a világ még lineáris. Egymásra építkező kövekből épül egy olyan világkép, amely tisztább, átláthatóbb, a hatalom manipulatív eszközeit megszüntető és főleg emberi értéket őrző, élőteret óvó létformává lehet.

Most még az alapoknál vagyunk. Mindez az egyedi emberek sorsából alakul ki. Ami az egyedi ember felelőssége. Nem a felső szintekről, bármennyire is úgy tűnik, hanem az alsó szintekről indul mindig a változás. A piramis alapjaiból. A felső szint pedig az igényeknek megfelelően kell, hogy alakuljon. Jelenleg még az emberiség piramisa ketté van törve a háromnegyed részénél, ahová be van ékelődve egy energiaforma, amelyen keresztül a hatalmi rész meghatározza alsó szintek látásmódját. Még nem tűnt el ez a rész, de sok a változás ott is. Egyedi sorsunkban képletesen szólva, eddig bontottuk a régi házat, vizsgáltuk a hibáit, javítottuk a torzulásait. A pincét, a padlást takarítottuk, kipakoltuk. Ezzel erőink tisztultak le. Jobban látjuk önmagunkat, döntéseink valós következményeit. Elkezdhetjük megváltoztatni a felszabadult energiáinkkal a sorsunk irányát. Decemberben észrevehettük, hogy a fekete mágia, az akarat mágia, ahol megerőszakolunk energiaformákat, lekötjük mások erőit, már nem működik. Fekete mágiának hívom azt, ha nem a saját erőinkkel élünk. Nem a belőlünk fakadó tudást használjuk. Ha mások erőiből építjük saját sorsunk. Ha nem a helyünkön vagyunk, hanem mások helyén. Azért írom le ennyi formában, hogy lássátok, hogy mennyi láthatatlan szálon lehet tudattalanul is fekete mágiát űzni. Képzeljétek el, milyen az, ha hitetlen ember prédikál Istenről. Ha olyasmiről beszélünk, amihez nem értünk. Ha azt tanítjuk, amit nem is érthetünk. És lássuk be, ezt az elmúlt évek szépen feltárták. Amit nem érthetünk, mert nincs hozzá tudásunk, arról nem a mi dolgunk szólni. Lehet véleményünk, de az csak az érzéseinkből fakad. Félelmeinkből, akaratunkból, bizonytalanságunkból. Ha ezt tényként mások nyakába akasztjuk, akkor megvezetünk másokat. Van egy határ, amit nem léphetünk át, mert elfedjük az igazságot. Amiről nincs fájdalom és megoldó tapasztalatunk, arról igazából tudásunk sincs. A tudás nélkül kiejtett szó is fekete mágia. Vajon hány ember hallgatna el, ha valójában átgondolná mindezt. A létrejövő csendben meg lehetne hallani a hiteles emberek szavát. Akik átmentek egy karmakör negatív és pozitív aspektusán. Zsigeri szinten tudják miből mi lesz. És hogyan lehet oldani. Mondhatni, hogy szakértők.

ÉS itt visszatértünk a kérdéshez.

Mi az én dolgom ebben a világban?

Valóban felkészült vagyok rá?

Mi az, amit még meg kell tanulnom?

Vannak jó technikák első lépésnek. Amikor érezzük a nyomást a mellkasunkon, vagy a menekülés érzését egy helyzetben, akkor ki kell mondani ott belül, „ez nem az én dolgom” „ez nem rólam szól”

Itt hárít az auránk, lezár, elutasít. Időt kapunk ahhoz, hogy felmérjük a valóságot.

Itt kiderülhet, hogy tényleg nem a saját helyünkön vagyunk, hanem beragadtunk valahová. De az is kiderülhet, hogy csak annyi a problémánk, hogy bár a helyünkön vagyunk, de többet vállaltunk. Vagy az is kiderülhet, hogy nem vagyunk tisztába a képességeinkkel.

A hárítás mondatai után figyelni kell, hogy mi történik. Hol szabadul fel energia és merre sodor.

Érdemes figyelni mások hangját. Meghallani a manipulatív hangokat. Nincs bennük természetes dallam. Vagy nagyon éneklő, vagy monoton.

Érdemes figyelni mások szemének tisztaságát. Hogy tudnak-e teret adni másoknak, tudnak-e csendben figyelni másokra.

Ne feledjük soha, hogy nincs új a nap alatt. A mostani helyzetünk valamiből fakad. Valahol, valamikor megszőtték ezt az utat, amit most járunk. A kérdés csupán az, hogy van-e olyan út, ahol nem fájdalmakon át vezet a tanulás útja, hanem a jóérzés, csapatmunka, kölcsönös figyelem, kölcsönös támogatások hátszelével lehet haladni. Azt se feledjük, hogy a genetikánk szőttesében, ott vannak a megoldások is. Nem csak a karmikus behajtó erők. Mindig van kire és mire támaszkodni.

Ebben az évben hatalmas erők vihara támad időnként fel. Nem lesz mindegy, hogy hátulról segít minket, megemel, vagy szembe fúj és lépni sem lehet tőle. Rajtunk múlik, hogy éppen milyen pozícióban fogunk állni. Ha az utunkon haladunk előre, akkor hátulról fog megemelni, segíteni. Ha visszafelé haladunk, menekülünk, akkor viszont fájni fog az arcunkba csapódó vihar, és a lábunk elnehezedik.

Azt se feledjük, hogy igazából minden tudunk önmagunkról, hisz sok évet töltöttünk önmagunkkal. Persze nem mindegy, hogy a valóságot látjuk-e önmagunkról, vagy egy ideát vetítünk a külvilágra és az agyunkba. Tovább pattog az ideáról a máz. Ne fájjon látni a valódi önmagunk. Jobb tudni hol tartunk, mint egész életünket hazugságban tölteni.

Tegyétek fel a kérdéseiteket az univerzum felé. Ha úgy érzitek, nem vagytok biztosak a válasz érkezésében, segítek értelmezni a válaszokat, amennyire időm engedi. És ha van rálátásom.