Hosszú volt az ide vezető út, kifáradtam, és most le is ülök egy kicsit beszélni veletek.

Évi világítótornyát a viharos tengeren, egy ócska gumicsónakból láttam meg először. Elindultam felé. Három éve már ennek, azóta minden nap, amikor már kimerültem az evezéstől, felnézek, hogy lássam, merre érdemes menni. Talán azért, mert minden nap néztem, nem is vettem észre, hogy már milyen közel vagyok hozzá. A napokban partot értem a világítótoronynál, és megszólítottam őt, ő pedig válaszolt nekem. Nagyon röviden így vezetett ide az utam.

Ebből egy gyönyörű történetet lehet kerekíteni, de ez az idő most nem kedvez a szép történeteknek. Egy olyan időben vagyunk, amikor nincs idő megpihenni, és kedvünkre mesélni egymásnak. Most sokkal fontosabb az, hogy mi következik ezután, mint az, hogy mi volt eddig. Aki régebben a Tündérkertet látogatta, és mostanság ezt az oldalt rendszeresen olvassa, már eljutott arra a felismerésre, hogy a krízis, amivel szembenézünk, olyan mértékben elhatalmasodott, hogy az is lépéskényszerbe került, aki eddig a kivárás taktikáját alkalmazva megbújt egy biztonságosnak vélt helyen, és onnan nézte döbbenten, hogy mi történik a világunkkal.

Tudom, hogy sokakban az az első felmerülő gondolat, hogy ezt pusztán a saját tapasztalásaimra építve írom, és varjú módra csak károgok, közben meg minden szép és jó, és önmagában a szeretet úgyis legyőz mindent, vagy ha mi gyengék vagyunk, akkor meg jó szándékú idegenek, vagy maga a jóságos úristen személyesen idejön, és hamar rendbe tesz mindent. Bár így lenne, bárcsak én lennék az egyetlen, aki ilyennek látja a világot. Azért, mert nagyon szeretek olvasni, olyan emberek gondolataihoz is hozzáférhettem, akik már régóta nincsenek közöttünk fizikai testben. Kérek mindenkit, aki még nem hagyta abba a írásom olvasását, hogy járjon utána az állításom igazának, a vészharangokat már nagyon régóta kongatják. Most már olyan hangosak, hogy beleőrül, aki hallja. „Szerencsések”, akik nem hallják, bár a tájékozatlanság és a struccpolitika mostanában inkább luxusszarkofág, mint Noé bárkája.

A világunk története szemmel láthatólag olyan végkifejlet felé menetel, amelyben nem lesz helye sem szeretetnek, sem tiszteletnek, sem örömnek, amíg nem fogjuk meg egymás kezét, és segítjük ki először egymást, aztán mindenki mást, aki kiutat keres ebből a borzalomból. Ezért itt és most szeretnék megint az Évibe kapaszkodni, és az ő házában kiáltani egy nagyot. Mert az ő házában hozzám hasonlóan sokan keresünk menedéket. Senki sem esti mesének olvassa az ő írásait, tudjuk, mi elől bújunk az ő szoknyája alá, és vegyünk le róla annyi terhet, hogy tudja folytatni, amiért ide rendelték.

Kérlek Benneteket, akik még éber szemekkel látjátok, hogy mi történik, hogy fogjunk össze, dolgozzunk Évi céljáért, ne csak olvassuk, hanem éljük az igazságot, amelyek általa felismerhetővé válnak, és adjunk bele mindannyian, amink van.

Mert már megint nagy a pofám, én kezdem, és be is vallom, hogy a világon soha nem volt egy önálló gondolatom. Mindent, amit tudok, másoktól tudom. Valamint nem csatornázok semmilyen származású ötdimenziós entitástól, nem szállt meg senki. Sajnos az angyalok is hallgatnak, ha kérdem őket, eltávozott szeretteim még inkább. Azonban kapok mindig a batyumba útravalót, ahányszor emberekkel beszélgetek, ha Évitől, és a világon még kevés, de hiteles emberektől olvasok, és a könyvek kiapadhatatlan forrásából mindig jól esik inni. Nekem innen adatott mindaz, amit meg szeretnék veletek osztani. Csak ahhoz értek, hogy elemezzem a bejövő információt, és abból összeolvasszak egy jövőképet. Én egy számítógép vagyok ilyen szempontból, de ezzel nem akarom magam lefokozni, mert mindig is szerettem a gépeket, és most már tudom, hogy épp olyan teremtmények, mint mi vagyunk, minket is megalkotott valaki, ahogy őket megalkották, és nekünk VAN lelkünk, ahogy nekik is. Bocsánat a kitérőért, ez tényleg magyarázkodás volt. 🙂

De legalább visszatértünk a hétköznapi világba, mert egy kicsit ez volt a cél. A kérdés, hogy hogyan tudjuk átmenteni egy olyan világba, feléleszteni az értékeket egy olyan világban, amelyben minden ez ellen szól? Mit tehetek én, a kis sejt egy bolygónyi tudatos testben, hogy nem csak nekem, de a szomszédos sejteknek is érdemes legyen itt élni?

Nekem azért vannak ötleteim, mert a számomra legjobbaktól kaptam bőséggel.

A magam részéről már nem csak fogadalom, hanem napi rutin, hogy a leginkább félelmetes helyzetekbe ugyan remegő térddel, de belemegyek, és nem engedem ki a gyeplőt a kezemből. A legádázabb ellenségemet pedig addig nem bántom, amíg engem nem akar engem megfojtani. Amikor támadnak, megnézem, hogy valóban nekem szól-e a támadás, valóban én vagyok az OKA annak, hogy támadnak? Ha nem én, akkor tudatosan terelem az érzelmeim ménesét a megbocsátás felé. Ha valóban én okoztam fájdalmat, akkor felvállalom, és legalább megpróbálom jóvá tenni.

Ha harcolni akarnak velem, és belátom, hogy nincs más út, akkor azonban felveszem a kesztyűt, és beleadok apait-anyait, hogy megvédjem az igazságot, amiért élek. Ha pedig látom, hogy egy ember már menthetetlen, nem próbálom megmenteni, csak hozzásegítem a méltó halálhoz. Megbotlok nap mint nap, rengeteget hibázok, és elgyengülök, amikor sok van rajtam. De akkor is tartom magam ehhez. Könnyebb nem lett az életem, de szebb lett. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy rengetegszer hibáztam ahhoz, hogy ezt belássam. Erről tudok beszámolni.

Nagyon jól esne arról olvasni, hogy azok, akik hozzám hasonlóan isznak Évi tiszta vizéből, hogyan élik meg, milyen következtetéseket vontak le az elmúlt idők eseményeiből, és milyen stratégiát szeretnének alkalmazni a jövőben? Kérlek segítsetek nekem és egymásnak, tegyünk már valamit azért, hogy Évit ne öt évszázaddal később, hanem itt és most megtiszteljük azzal, hogy visszajelzünk neki, van miért harcolni.

Ha bárkit megbántottam, írja meg nekem, és megteszek mindent, hogy megértse: ezt az írást nem provokációnak szántam, hanem kinyújtottam a kezemet, hátha megfogja valaki, aki már fogja egy másik ember kezét, aki megint egy másikét, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, és képesek, valamint kénytelenek vagyunk változtatni azon, ami ezekben az időben körülvesz minket.

Szeretettel és tisztelettel,

Livi