Kérlek benneteket úgy olvassátok Lívia történetét, hogy ő átlátta a háború kiváltotta generációs problémákat és rájött a megoldásra is. A háborúk kitörölték a szeretet utolsó lángjait is, és csak a túlélés maradt. Innen készülne ismét felállni a világunk, de tudjuk azt is, hogy a háború nem fejeződött be azóta sem. Nem látható szintre emelkedett a lelkekért zajló harc, és fizikailag ott csap be, ahol magáért a földért zajlik háború. Ha bennünk megszűnik a háború, akkor a földünket is meg tudjuk védeni./Évi

Sokat rágtam magam azon, hogyan osszam meg veletek azt, amiről most szeretnék írni. Gondoltam sok mindenre, és végül arra jutottam, hogy az egyszerűség kedvéért megírok mindent úgy, ahogyan megtapasztaltam.

Amikor anyai nagyanyám megtudta, hogy három évvel a bátyám születése után anyám újra gyereket vár, nagyon nem örült. Elképesztő módon arra hivatkozott, hogy ha két gyerek van, megoszlik a családi vagyon. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik a mai napig így gondolkoznak, de ők már csak örökségül kapták azt, ami a régi időkben túlélési értékkel bírt, de mára már elavult és érvényét vesztette. Legalábbis remélem. Nagyanyám gazdag paraszt családba született, és mivel lánynak született, nem tartották sokra. Testvére kisgyermekként torokgyíkban meghalt, így ő maradt egyedüli utódként. Nem taníttatták, hat elemi után bedobták a mély vízbe. Hamar megtanult úszni. Huszonéves korában már házasságot kötött nagyapámmal, huszonhét éves korában börtönben ült az ’56-os forradalom leverését követően. Apám akkor már hét éves volt.

Kis kitérő, de fontos támpont, hogy a mostani főnököm állandóan az ötvenes évek elejéről mesél nekem. Ő akkor volt gyermek, kamasz. Iszonyatos nélkülözésről és pokoli elnyomásról számol be azokból az időkből. Azt is elmesélte, hogy nem nagyon tudtak vele a szülei törődni, mert a rendszer beszívta őket, és kiszívta minden erejüket. Mindenki éhes volt és fázott. Főleg a fővárosban.

Apám egy olyan történelmi korszakban volt kisgyermek, amikor mindenki csak a túlélésre koncentrált. Nem jutott neki a szülői szeretetből, a meleg családi fészek nem fogadhatta be törékeny lelkét, mert aki nem halt bele, azt rabszolgává tette a rendszer. Nem hiszem, hogy az én apám története egyedi, félre ne értsetek, csak én is nehezen jutottam el magamtól ahhoz a felismeréshez, hogy figyelembe kell vennem azt a környezetet, amelyben a szüleim és nagyszüleim voltak kényszerűek élni. Gondoltam nem árt, ha nem feledkezünk meg arról, hogy honnan jöttek a felmenőink, milyen problémákkal küzdöttek. Talán ez az első lépés a megbocsájtáshoz: a megértés.

Apámat, hogy ne éhezzen, dédnagyanyám gondjaira bízták faluhelyen. Dédnagyanyám nem ismert könyörületet. Apám pedig fel sem foghatta, kivel és mivel áll szemben. Már kicsinek megnyomorították lelkileg. Aztán felkerült a fővárosba, ahol nagyanyám és nagyapám igyekezett a családnak megélhetést biztosítani. Ott sem sok jó történt vele. Ha a gyermekkoráról mesél, a falusi környezetben töltött évekre emlékszik vissza. Aztán nagy szünet egészen a kommunizmus virágzását képviselő időszakig.

A lényeg az, hogy minden ami vele történt, abba az irányba terelte őt, hogy az elnyomással szemben való védekezésképpen maga is elnyomóvá váljék. Egyszer mondta is nekem, hogy ebben a világban két státusz létezik: parancsolsz, vagy parancsolnak neked. Kérte, hogy döntsem el, melyik oldalon szeretnék állni, és ennek megfelelően éljem az életemet. A mai napig azt hiszi, hogy szolgává lettem. Ami csak részben igaz, de erről majd később írnék, egy másik alkalommal.

Apám anyámat azért választotta, mert anyám úgy érezte, őt nem akarja senki. Apám pont ezért akarta őt nagyon. Azt gondolta, így könnyebb lesz uralkodni felette. Aztán jött a testvérem és jöttem én. Apám meg ment. Külföldre, kiküldetésbe, hogy ne kelljen velünk lennie. Arra hivatkozott, hogy ő a legjobbat akarja adni a családjának (anyagilag), ezért nem vett részt a nevelésünkben (lelkileg). Nem tehetett mást, mert ennél jobb mintát nem kapott. Anyám apám helyett is helyt állt. Minden idejét a munkájának és a nevelésünknek szentelte. Csodálatos, hogy mi mindenre volt képes miértünk, és apánk hiányát minden elképzelhető módon megpróbálta kompenzálni. Hiába teltek az évek látszólagos bőségben, apámban csak a maró hiányérzet maradt, hogy őt az anyja nem fogadja el, nem tudja szeretni. Nem ismerte fel, hogy nagyanyámnak sem adatott meg olyasmi, amit ő hiányol, nem volt miből tovább adni. Illetve igen, de az inkább átok volt, mint áldás. Erről írtam eddig.

Apámon úrrá lett az őrület, amikor nagyanyám, az ő anyja hirtelen meghalt. Nagyanyám pedig rám hagyta a feladatot, hogy szeressem ki apámat ebből az őrületből. 17 éves voltam, és iszonyatosan tudatlan. Még nem voltam tisztában azzal, hogy ez a minta legalább dédnagyanyám élete óta öröklődik, ha nem régebb óta. Anyámat megtörte a munka, amit apám helyett végzett. A mai napig ennek a rabja. Nem tudott segíteni. A családunk szétment.

Sok év telt el azzal, hogy azt a mintát folytattam, amelyet apámmal elhagytam. Csupa olyan férfival volt dolgom, akiket ki kellett volna szeretnem a fájdalmából, amelyeket az anyjuk (nagyanyjuk, dédanyjuk, és így tovább) okozott. Elbuktam minden alkalommal, míg fel nem ismertem, hogy mi a dolgom. Azóta csak azzal foglalkozom, hogy megtaláljam a módját, hogy az ő sebeit meggyógyítsam. Mert tudom, hogy azzal, hogy elfordulok tőle, és elindulok a saját feladataim felé, csak a csalódás útját járom, hiszen a biztos kudarc vár. Addig nem engedik, hogy teremtsek, amíg őt nem segítem meg. Finom utalásféleképpen azok, akik „nálunk mindent sokkal jobban tudnak”, apámat beleterelték egy halálos betegségbe. Most már a végső stádiumban van, nem maradt sok időnk.

Rettegek attól, hogy nem fogom végrehajtani a feladatomat, és úgy megy el, hogy nekem folytatni kell harcot a leendő gyermekeim rovására.

Mindezt azért osztottam meg veletek, hogy ha eddig nem ismertétek fel, akkor most keressétek, hogy ti kitől és hogyan kaptatok ilyen feladatokat. Lehetne ezt családi átoknak nevezni, de nem támogatom a fekete mágiát. Törvények azonban vannak, és nem lehet kibújni alóluk.

Arról nem tudok írni, hogy kik és miért terelték ebbe az irányba a mi történetünket. Abban azonban biztos vagyok, hogy a megoldások a mi lelkünkhöz kapcsolódva megérkeztek erre a világra, és itt és most a kódok életre kelhetnek, ha engedjük.

A kódok életre hívása elképzelhetetlenül sokféle formában érkezik hozzánk. Ezért fontos, hogy nyitottak maradjunk. De minél kevesebb időnk van, annál erőteljesebbek az élethelyzetek. Az idő fogalma azért áll a rendelkezésünkre, hogy tagolni tudjuk az életünket, és fontossági sorrendet állíthassunk fel.

Minden, ami velem történik, arra hívja fel a figyelmemet, hogy itt az idő. Sok minden haldoklik, és van születőben. Segítsük együtt a haldoklókat, és tegyük könnyűvé a születést. Várjuk a jövő gyermekeit egy szebb világra, és takarítsuk el azokat a feladatokat, amit ránk hagyományoztak. Még így is marad a gyerekeknek bőven abból, ami eddig felhalmozódott, és felismerésre nem került.

Tőlem és a testvéremtől a szüleim azt várták, hogy csodagyerekek leszünk. Majd mi megoldjuk, amit ők nem tudtak. Kérek mindenkit, akinek gyermeke van, hogy ne akarjon maga után ilyen örökséget hagyni.

Aki pedig még lelkében emlékszik arra, hogy milyen gyermeknek lenni, kérem, hogy nézzen a szüleire, és keresse a megoldásokat, mert ott vannak. Kikerülhetetlenül. Meg kell értenünk, hogyan jutottunk idáig. Itt és most. Azért, hogy megbocsájthassunk. Azért, hogy a családunk megbocsájtást nyerjen.

Olyan jövőképet adtak nekem, amely az ezt követő időszakot vetíti előre. Én úgy láttam, hogy a családi feladatok megoldása után sem maradunk dolog nélkül. 🙂 (Ezt a munkamániások kedvéért írtam le). 🙂

Kísérjen minket az utunkon az értelem király fénye, óvjon a hidegtől az együttérzés menedéke, és mutassák nekünk az utat a csillagok.

Lívia