Olyan sokat volt jelen a halál az életemben minden szinten, hogy szeretnék egy külön oldalt szentelni mindennek. Nehéz téma, hiszen az embert a veszteségre emlékezteti, az elmúlás gondolatát idézi meg. Hiába láttam már ezer oldalról, hiába éreztem már át az ittlétet és az ottlétet, még mindig félelmet kelt bennem is. Sokan úgy oldják meg az emberi tudat legnagyobb félelem forrását, hogy nem törődnek az elmúlás gondolatával, és akkor a nincs kategóriába kerül. Ekkor nincs félelem és sok egyéb, amit a halál gondolat okoz. De ettől még mindenki életében megjelenik ezernyi módon.
fenyiroadmin összes bejegyzése
Gerle
Gerlének ébredését erre a világra, egy üzenet indította el. Mint mindent ebben a világban.
Az üzenet nyelvezete, a mai ismert nyelvektől idegen. Leírója nem is tudta mit ír le.
A véletlen ezer keze hozzám hozta el. Pár sor volt. Amíg meg nem találtam a dallamát, hiába olvasgattam. Aztán egyszer csak ott volt a dallam és a versike értelme, és már magától szárnyalt megállíthatatlanul.
Otthon voltam, pár percre leültem takarítás közben, elővettem a papírlapocskát, amit már napok óta a zsebemben gyűrögettem. Olvasgattam, ízlelgettem, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valamit kellene már kezdenem vele. Egyszer csak jól hallhatóan hallottam a nevem a hátam mögött.
Éva név határozottan és keményen csengett. Borzongtam tőle, hiszen tudtam, hogy nincs otthon senki, nem szólhatnak a hátam mögött. Eddig háromszor történt meg velem a szólítás, és mindig komoly nyomot hagyott a sorsomon. Ekkor volt az első.
Az agyam nem sok félelemre kapott időt, pillanatok alatt hátrarántott egy erő a testemből. Egy másik világban voltam jelen a tudatommal, a testem felett elvesztettem minden irányítást. Egy barlangban álltam, mély szakadék felett, egy híd végén. Előttem egy tág terasz, ahonnan szikla hasadék nyílott valahová. Átléptem a hasadékon, egy hatalmas csarnokba. Emberek térdeltek egy sorban, lehajtott fejjel. Volt egy hely közöttük, odaléptem. Egy szakadék volt előttünk. Én álltam egyedül, mindenki más mozdulatlanul térdelt. A szakadék túl oldalán ott állt a Mester. Rám mutatott, majd széttárva karjait, befogott minden térdelőt az ölelésébe. Szavak nélkül is értettem Őt.
Ekkor hangzott el a Gerle név először.
Bólintottam, majd odaléptem a sziklafalhoz, ahová kulcsok voltak felhelyezve. Sok sok kulcs. Aztán ismét éreztem a húzó erőt, és ott ültem értetlenül a fotelban. Fáradt voltam és nagyon bizonytalan. Akkoriban még senki nem beszélt ilyesmikről, magamban voltam állandóan a képeimmel, hangjaimmal, világaimmal. Bár soha nem véltem őrültségnek, megtanultam vele élni, de akkor ott pontosan éreztem, hogy nagyon kevés vagyok én ehhez a feladathoz. Bár kétségem nem volt a feladatról, csak tanácstalanság, hogy hol találom a társakat.
Nem sokra rá egy neves iparművészünk egy gerlét ábrázoló grafikát adott ajándékba. Három szirmú tulipán motívumok fűzték össze a Gerle alakját.
A grafikát később tönkre tették. Megsirattam, de lelkemben őrzöm.
A történet természetesen folytatódik…..
Az aura, mint lélek ruha
Testünk nem látható része sok sok mintából tevődik össze. Fraktál szerűen kapcsolódik a saját egyedi mintánk a nagy egész egy egy mintájához, más emberek aurájának hasonló mintázatú részeihez.
Karina meséi 2.
Karina aznap reggel az eső kopogására ébredt.
- Óóó most hogyan fogok találkozni Dominikával… – keseredett el.
Karina meséi 1.
Karina egy epilepsziás és autista kislány. Ezek a mesék az ő számára íródtak. Természetesen a mese önmagában csak egy szál ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki önmagából Karina. A mozgás, a helyzetek megtapasztalása és megoldása nagyon fontos számára. A mesékből gondolat szikrákat kap, hogy saját belső világát másképpen lássa, más megoldásokra törekedjen. A betegség mindig egy eszköz, amit a külvilág ellen használ a lélek.
Karina első meséje.
Lázas, láztalan mese
Ez a mese egy nagyon lázas kisfiúnak íródott 
Egyik reggel, amikor nagyapó kiengedte a tyúkokat az ólból, egy huncut napsugár cirógatta meg a nyakát.
– Ejnye, te huncut sugár, hát mit szeretnél tőlem? – dörmögte nagyapó békésen.
De addigra napsugár már messze járt. Egy muskátlis apró ablakban üldögélt, és nézett befelé. A szobában egy apró ágyacska állt, benne egy fiúcskával, akinek lázrózsák nőttek az arcocskáján. Édesanya ott sürgölődött körülötte aggodalmasan. A napsugaracska odapattant az ágyacska szélére, és megcirógatta a kisfiú arcocskáját.
Sorsunknak sok olyan pillanata van, amelyért érdemes élni. A boldogság pillanatok értelmet adnak a nehézségeknek, fájdalmaknak, veszteségeknek.
Születés, névadás, érettségi, diploma átvétel, házasság, családi pillanatok és végül a távozás az életből mind mind megszentelt pillanatok, melynek megélése és őrzése kincset jelent a további sorsunkban.
Minden szívből áradó öröm könnycsepp, egy egy lámpás a nehéz úton.
Ezen az oldalon lélekmeséket adok át egyéni sorsokból. A lélek földre érkezési előtti időkből és terekből, a távozás utáni lélek terekből. A pillanatok mögött álló rejtett történetekből.