Elérkeztünk egy olyan pontra, amikor minden együtt van ahhoz, hogy képesek legyünk kiemelkedni a múlt árnyai közül.
Lélekmesék, melyek gyógyítanak kategóriaarchívum
TélApó
Szeretnék elmesélni egy az életemet végigkísérő érzést, vagy gondolatot, nem is tudom, hogyan kell jól megfogalmazni.
A TélApóról lesz szó. Mindjárt az elején elmondom, hogy 54 éves vagyok, eléggé józan paraszti ésszel ellátva, mindannak ellenére, hogy túl sok mindent láttam és éltem át már, aminek semmi köze a normálishoz.
Születésem pillanatától kezdte eltörölhetetlenül hiszek a TélApóban. Bárki bármit mondott, hiába láttam nagymamám ajándékát a csizmámban. Tudom, hogy nem ember, hanem a túloldalon él az 5. dimenzióban. Tudom, hogy férfi minőség, aki minden év végén mérlegeli annak az évnek a jó és rossz gondolatait, és eszerint a következő év nehezedik, vagy könnyebbedik. Energiával telitettek lesznek bizonyos élet területek, vagy energia hiányosak. Azt is tudom, hogy valamelyik bolygónkhoz kötődik, azon keresztül éri el az emberiséget. Nem tudtam tovább nyomozni, mert akkoriban nem volt hozzá jogosultságom. Amikor azt mondom valamiről, hogy tudom, akkor ez a nyomozásaim eredménye. Ha bennem valami bizonyosság, akkor muszáj nyomoznom, hogy a bal agyféltekém is tudja a miérteket. Így aztán kénytelen voltam újra feltalálni a magam számára az asztrológia bizonyos területeit, a részecske elmélet azon részeit, amiből megértettem miképpen lehetséges a fizikai test halál utáni „szellem idézése” stb.. Mert amit elolvastam, az nem jelentette számomra „aha értem” bizonyosságot.
Éppen ezért a TélApó után is nyomozni kezdtem, mert a fiaim születése után ez a kérdéskör más szintre emelkedett bennem. Felelősségé, hogy ne ámítsam őket. Ne értsetek félre, soha nem vártam az égből jönni a szánt, nem vártam, hogy valaki csokit tesz a fiaim csizmájába helyettem. De könny szökött a szemembe, ha az utcán találkoztam a TélApóval, gyermeki áhítattal néztem, ahogy cukrot, csokit ad a gyerekeknek. És azt sem felejtem el, amikor a tv híradóban bemondták, hogy repülő géppel leszállt Budapesten az igazi TélApó. Hatalmas öröm érzés tört fel bennem, pedig hát akkoriban már nemigen volt miért örülnöm.
Amiért ez most feljött bennem. Ez pontosan az a Teremtői minőségi férfi energia, amely megjelent, áttört a rétegeken. TélApó energiáira ismertem rá. Amelyet nagyon nagyon jól ismer az a részem, amely a lélek világaival van kapcsolatban. És amelynek a megtapasztalására egész életemben vágytam.
Jön egy APÓ, rám néz, és azt mondja „Látlak kislányom, tudom mennyire JÓ voltál.” És körbeölel úgy, hogy érzem, mennyire fontos vagyok számára, hogy TUDJA mit éltem át nélküle, és hogy kitartottam. És abban a pillanatban Otthon vagyok a fizikai világban.
Badiny-Jós Ferenc Egyedül maradtam. . . Mégis féltek tőlem . . .?
(Az egyetlen megmaradt Ister-gami oroszlán himnusza)
Régen volt az, mikor minket
Leküldtek az égből . . .
Az örökké tartó nagy-nagy fényességből
Vagy tán nem is küldtek . . .
Az okosok hoztak,
Látók, Bölcsek, akik
Sokat imádkoztak.
Akik a lelkükkel felértek az égig
Igazságot kérve – az Ég Istenéig.
Mondták: „Az Igazság a Hatalom éke!
Igazságból pedig lesz a földi Béke.
Igazság és Tudás – Isten ajándéka.
Csak is ezzel élhet ember s ivadéka.”
Így jött a sugallat táltosok fejébe:
„Az ég oroszlánja – Hatalom jelképe”.
Hiszen a Napkirály legerősebb fénye
Oroszlán csillagból jön földtetejére.
Megtudták a bölcsek, hogy mi oroszlánok
A Napkirályt védjük és az Igazságot.
Az Igazság s a Fény így örök testvérek,
Nélkülük nincsen más csak bűn, szenny és vétek.
De a földi fényhez, hogy az teljes legyen
Tizennégy nap is kell. Tizenötödiken
A tele-holdfénye éjjel is jól éltet.
Napkirály nem tűri az ármányt, sötétet.
Mind a tizennégy nap így a Fénynek örül . . .
Tizennégy oroszlán a Nap trónja körül,
Így épült aztán Igazság Szentélye
— A Sugallat vétele után nyomban –
A királyi várban – mai Esztergomban.
ISTER-GAM volt akkor e városnak neve,
A nagy Duna-kanyart kifejezve vele.
Valósággá lettek sugallatos álmok
És mi – „Tizennégyen” égi Oroszlánok
A szentély falára lettünk oda festve . . .
Csillagokat hordva mindegyikünk teste.
A rejteki nyelven rajtunk minden titok.
Csak táltos ismeri, ami rejtek ott.
Igazság Szentélye – Ország Középpontja
Igazságot, Törvényt mindenkire ontja
Amikor a király „tizennégy” bíró
Dicséretet hirdet, ítéletet kiró
Égen is – Földön is tizennégy oroszlán
Napkirály fényében Igazságot osztván.
* * *
Századok múltak el ily nagy békességben.
Az Égi Igazság volt az Úr a Népen.
Lélekben összeforrt a szorgalmas magyar
S mindig jó volt nekik, mit a Király akar.
Ha jött az ellenség – acél kardok verték.
A magyarok földjén halálokat lelték.
Mind azokat, kik a Földünket akarták
Árpád népének a seregei várták.
Ott őrködtünk együtt a Magyar Egységen . . .
Oroszlánok Földön – Oroszlánok Égen.
Nem volt a magyar sors egyszer se mostoha,
Árulót sem ismert a Magyar Nép Soha.
Imádkozott a Nép – arccal Kelet felé . . .
Alázattal borult Felkelő Nap elé.
Hálaimát zengett a városunk, tanyánk
Oltalmadat kérve Boldogasszony Anyánk!
Egy akarat, egy hit vitt minket az Éghez . . .
A minden Magyarok Igaz Istenéhez.
Jól tudtuk,
Hogy innen szakadt a legszebbik Virága . . .
Az örök Igazság – Világnak Világa . . .
A jó „Názáreti”, aki feltámadott
S magyarnak – életre – mindig erőt adott.
És mi – tizennégyen – Királyi Szentélyben,
Az úri Igazság szent, igaz Fényében
Büszkén álltunk ottan, jobbunkat emelve . . .
Tudtuk – Őt jelentjük titkon, rejtekelve.
* * *
Európa sok népe irigykedve nézte
Miként uralkodik a jólét s a béke
Magyarok honában – egész Magyar Földön,
Hol Isten Áldása volt minden göröngyön.
Nem bírták jól nézni, hogy kicsinye-nagyja
A minden magyarnak – csak „egyet” akarva –
Dolgozik és termel, megosztva mindenét . . .
S boldog életével imádja Istenét.
Nem tudjuk hogy történt,
Mert a szentély falán
Álltunk – s nekünk talány:
„Hol nem tudtak győzni az acélos kardok . . .
A római ármány diadallal járt ott.”
Kőmivesek jöttek. – Habarcsot kevertek
Minket a vakolat alá betemettek.
Római szenteket festettek a falra
És mi ott maradtunk – szentekkel takarva . . .
Ám az idő haladt. Ezer év elszaladt
Amíg mi ott voltunk a vakolat alatt.
Láttunk elpustúlni sok magyar életet
Kik fölött
Idegen püspökök hoztak ítéletet.
Igazság szentélye – halál tornáca lett,
Hogy idegen pallos vág le magyar fejet . . .
Aztán a felejtés csöndje reánk borult
S rajtunk a por s penész egyre jobban szorult.
Elég volt a pokol sok kínja mi rajtunk!
Idegen uraknak fejet már nem hajtunk.
Megráztuk bőrünket, mely szenvedett sokat . . .
S így hullott le róla a szentelt vakolat.
Egyre többen jöttek simogató kezek.
Tisztítottak – mondva: „oroszlánok ezek
Az ősi Hitünkből, az ősi világból . . .
Íme visszatértek a múlt távolából.”
* * *
De mások is jöttek. Magyarul beszéltek.
Egymás közt sok éles szerszámot cseréltek.
Pusztuljanak el az Oroszlánok innét
Mert „magyari voltuk” majd feltámad ismét.
Mi még Babilonban – jó messze odaát
E hagyomány kincsnek elszedtük a javát.
Jól át is formáltuk észjárásunk szerint
S hagyjuk, hogy most ezek visszavegyék megint . . .?
Lerázzák a béklyót, mit nyakukba tettünk
S Dávidnak fiával az uraik lettünk . . .
Most az oroszlánok feltámadásával
Szembe szálljunk megint magyarok hadával. ?
Elpusztult késükkel a jó „tizenhárom”. . .
S mikor – utolsóként – halálomat várom:
„Ez csak maradjon itt! – Legyen ez a kegy-folt”.
Magyarnak meg hirdesd: Itt csak ez az „egy volt”.
Így szólt a pusztító – így ítélt felettem –
S most az ős-hagyomány hirdetője lettem . . .
Egyedül díszítvén az ősi, szent falat,
Igazságért küzdve itt az üveg alatt.
Egyedül maradtam – csillag kapu mellett
A mély sebeimnek behegedni kellett.
Mert nem gyógyítottak semmit se én rajtam.
Nem baj – mert mégis csak életben maradtam.
Tudom, hogy jó sokan, akik rám találtak
Elvittek magukkal. – a lelkükbe zártak.
Velem díszítik fel az ős Igazságot,
Mert „egységben” tartom a jó Magyarságot.
Így írja a Törvény s ahol megjelenek,
Ott feltámadnak mind az igaz jellemek,
Akik úgy, mint egykor a Magyar acélkard
Erőben tartják meg a Magyar Védőkart.
Megteremtik megint Nagy Magyarországot,
Amit mi majd őrzünk – égi oroszlánok.
* * *
De ti rombolók.
Lelki süketek, kiknek szájából a magyar szó is
Dicstelen,
Mert magyarul hazudtok
Szüntelen . . .
Miért féltek tőlem . . .?
Hiszen csak egyedül vagyok.
Tán azért féltek, mert megölt párom
Ott fenn az égen jól ragyog . . .?
Féltek, hogy rátok hull az ezeréves átok,
Mit a sok szenvedő kiáltott rátok . . .?
Féltek, hogy fejetekre üt
A feltámadt Magyarság acélja. . .?
Féltek – bár megvett titeket
Sok ellenségünk gonosz célja.
Szolgák lettetek.
Irányítanak a megtömött hasak,
Acél-erőtök nincsen többé.
Nem vagytok más, mint
Az érdek vizében elrozsdúlt vasak. . .
Ócska, elkorhadt vasak. . .
* * *
Egyedül maradtam Ister-gamban.
Nem védenek az erős karok.
Kik azok hát, kik félnek tőlem?
MAGYAROK?
Huszonkét szűz (Götli Kinga)
Két verset muszáj ma közreadnom.
Huszonkét szűz
Falfehér karikák tánca a tűz,
Üvegfal foglya a 22 szűz.
Gyulladjon, égjen, lángol a jég,
Megnyílik lassan a 77 ég.
Oroszlán ordít, az ajtóban áll,
Lelkeknek tavasza aranymadár.
Kirepül mindegyik, táncol a tűz,
Szabad lesz újra a 22 szűz.
Lépteik nászán éled a Föld,
Magasba szökken, minden, mi zöld.
Hófehér bájuk a tisztaszín Nap,
Ragyogó szívük meleget ad.
Oroszlán vigyáz, az ajtóban áll,
Hozzád is szálljon egy aranymadár!
Gyulladjon, égjen, szívben a láng,
A legtisztább Világ ébredjen ránk!
Dr. Götli Kinga
2015. 11. 11.
Karina meséi 2.
Karina aznap reggel az eső kopogására ébredt.
- Óóó most hogyan fogok találkozni Dominikával… – keseredett el.
Karina meséi 1.
Karina egy epilepsziás és autista kislány. Ezek a mesék az ő számára íródtak. Természetesen a mese önmagában csak egy szál ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki önmagából Karina. A mozgás, a helyzetek megtapasztalása és megoldása nagyon fontos számára. A mesékből gondolat szikrákat kap, hogy saját belső világát másképpen lássa, más megoldásokra törekedjen. A betegség mindig egy eszköz, amit a külvilág ellen használ a lélek.
Karina első meséje.
Lázas, láztalan mese
Ez a mese egy nagyon lázas kisfiúnak íródott 
Egyik reggel, amikor nagyapó kiengedte a tyúkokat az ólból, egy huncut napsugár cirógatta meg a nyakát.
– Ejnye, te huncut sugár, hát mit szeretnél tőlem? – dörmögte nagyapó békésen.
De addigra napsugár már messze járt. Egy muskátlis apró ablakban üldögélt, és nézett befelé. A szobában egy apró ágyacska állt, benne egy fiúcskával, akinek lázrózsák nőttek az arcocskáján. Édesanya ott sürgölődött körülötte aggodalmasan. A napsugaracska odapattant az ágyacska szélére, és megcirógatta a kisfiú arcocskáját.
Sorsunknak sok olyan pillanata van, amelyért érdemes élni. A boldogság pillanatok értelmet adnak a nehézségeknek, fájdalmaknak, veszteségeknek.
Születés, névadás, érettségi, diploma átvétel, házasság, családi pillanatok és végül a távozás az életből mind mind megszentelt pillanatok, melynek megélése és őrzése kincset jelent a további sorsunkban.
Minden szívből áradó öröm könnycsepp, egy egy lámpás a nehéz úton.
Ezen az oldalon lélekmeséket adok át egyéni sorsokból. A lélek földre érkezési előtti időkből és terekből, a távozás utáni lélek terekből. A pillanatok mögött álló rejtett történetekből.