Fázom. Félek. Remeg a belsőm. Itt fekszem, és nem tudom irányítani a történéseket. Hallom és látom, hogy aggódnak értem a szeretteim, de ez csak ront a helyzetemen. A gondolataim élesek, és dacosak. Élni akarok. Sok a dolgom. Érzem belül, hogy annyi mindent még nem oldottam meg. És vészesen fogy az időm. Nem merek elaludni. Nem merek, nem akarok…
Ha elalszom, nem tudom mi fog történni…
- Nézz rám !!!
Ez a hang megőrjít, egy ideje hallom már. Először odanéztem, de többet nem fogok. Ott áll ez fura alak. Csodálom, hogy a többiek nem zavarják el.
Nem ismerem… nem akarom ismerni…
Felsóhajtok.
Ismerem őt…
Alkudoznék… most is, mint ahogy szoktam.
De csak áll, és mosolyog rám, nem válaszol. Rajt felejtem a szemem, mert a belső remegésem enyhül, és mintha már nem fáznék annyira. A szeretteim éppen ebédelnek, csend van körülöttem.
- Indulunk….
- Nem búcsúztam el…
Próbálnék még alkudozni.
A Ő csak mosolyog. Szeme varázslatosan mély. Húz magához, érzem ahogy emelkedem felé, ahogy a szeme egyre inkább felölel. Elveszek teljesen szeme sugarában.
Már nem érzem a testem, az agyam pörgő gondolatait. Csak egy meleg puha ölelést, és lágy szellőt, mely finoman simogat. Már kettesben vagyunk. Nem fekszem, a szobát sem látom. Fényből szőtt csarnok féleségben állunk.
- Még sok minden nem intéztem el.
- Szeretnéd?
- .. igen… – ezt úgy mondtam, mint aki nem is tudja mire válaszol, csak az életbe vágyik vissza, mert fél attól, ami most következhet. Mert hát nem is tudom valójában mit kellene még megoldanom.
- Kapsz időt. Csak egyet oldhatsz meg.
Hirtelen sötét és hideg lett. Már vágyom vissza a jelenlétét, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó döntést hoztam.
Erősen meglöknek hátulról és zuhanni kezdek. Egy pillanatra mintha megsemmisülnék, de aztán éles lesz ismét a látásom. Egy szobában állok, ahol egy nő ébredezik éppen.
Nem is ismerem. Ki ez?
És mit fog szólni, ha meglát.
De nem lát, felkel, teszi a dolgát. Ahogy figyelem, bennem egyfajta bizonyosság kezd megjelenni, és egy érzés. Harag.
Ő tette tönkre a házasságom. A düh egyre fokozódik bennem, a szobában a lámpa vibrálni kezd. A bútorok recsegnek, még egy pohár is feldől. A nő meglepetten néz körbe, és azonnal egy mécses gyújt.
- Szóval nem hiába jártál boszorkányokhoz. Tanultál is valamit, nemcsak engem tettél tönkre.
És eszembe jut minden. Ahogy kötést tetetett rám, hogy a házasságunk menjen tönkre, ahogy ő összekötötte a sorsát a fiaim apjával. Ahogy megbetegedtem. Amennyi balszerencse ért minket.
A képek szinte fullasztóan erősek, újra élek mindent.
Egy macska löki be az ajtót. Hozzám fut, mintha látna, és odafekszik a lábamhoz. Dorombol kedvesen, mintha a fájdalmam csillapítaná.
És tényleg kizökkent a képek fojtogató áramlásából.
Mélyet sóhajtok.
- Rég volt már. Én is sokat hibáztam.
A szemem a nőt keresi, aki öltözködni kezd. Ahogy leveszi a hálóingjét, a testén ott égtek a sebek. A hasán, a mellén. Érzem a magányát, reménytelenségét.
A dühömnek már nyoma sincs.
Odalépek a nőhöz, és lágyan végig simítom a hátát.
- Ne félj, rendben van minden. – súgom a fülébe. A nőből kitör a sírás, de ezek már nem a fájdalom könnyei, hanem az elengedésé.
A lelkem megbékél. Nagy és szerető családból távoztam el. Mindent elrendeztem ezek szerint.
- Megbocsájtok lelkem minden mélységből, te is bocsáss meg nekem kérlek. – óhajtásom a nő lelkéig hatol.
Felkapja a fejét, mintha érezné a jelenlétem.
Lelkünk egy pillanatra összeér, végtelen könnyűnek érzem magam. A szoba egyre halványabb, mintha valaki hátrafelé húzna egy folyosóban. Fényszálakból szőtt folyosóban.
- Látom megértetted…. Minden elrendeződik nélküled is…
A hang a szívemig hatol. Ha Ő itt van, akkor minden rendben van.
Egyre könnyebb és könnyebb vagyok. Már nem számít mit is hagytam magam mögött.
Hogy hová megyek? Már ez sem számít, hisz sokan várnak rám ideát.
És mindenki eljön, aki még dolgát intézi odaát.
Találkozunk újra és újra….
Élmény vagy valóság?