Az aktuális folyamat során előbukkanó Sötétség kezelésére egy Mesteremtől kapott tanítást idéznék, melynek épp az a lényege, hogy miután tudatosítottuk az Árnyék jelenlétét (és annak természetességét, hogy ezen a síkon jelen van, tehát van létjogosultsága), egyszerűen csak válasszuk a Fényt! Nincs szükség harcra, csupán egy mély, belső bizonyosságból születő tiszta választásra…

„… Néhány, részemről válságosnak ítélt életterületemet szeretném megvitatni ma szellemi vezetőmmel. Elég zaklatott vagyok – úgy érzem égetőek a problémáim-, leülök hát és szinte azonnal áthelyezem tudati fókuszom a megfelelő síkra, hogy minél gyorsabban hozzájussak áhított válaszaimhoz. Odalépek Mesteremhez, felteszem azt a kérdést, ami épp foglalkoztat.Hosszas, minden részletre kiterjedő felelete mélységes rálátásról és bölcsességről tesz bizonyságot, közben mégis valami meghatározhatatlan kényelmetlenség-érzés uralkodik el rajtam. Nem tudom megmagyarázni mi a probléma, hiszen pontosan úgy zajlik minden, mint máskor. Lelki szemeim előtt vezetőmet látom, de úgy tűnik csodálatot, alázatot vár, ami igen furcsa és szokatlan. Eddig egyenrangúvá emelt akkor is, amikor kicsi, szerencsétlen porszemnek láttam magam, de a jelen pillanatban nagyon is határozottan érzem felsőbbrendűségét. Mi történik?

Gondolataim kavarognak – s mivel kommunikációnk ezen a síkon telepatikus -, a velem szemben álló lény teljességgel tisztában van azzal, hogymegtévesztési kísérlete pillanatokon belül kudarcba fullad. Hozzám lép és elkapja a csuklóm. Szemei ekkor már vörösen izzanak és ellenállást nem tűrő, elsöprő erő sugárzik belőle. Addig szorítja a csuklóm, míg térdre rogyok. Hatalmas, erős, kényszerítő – mégsem érzek félelmet. Behunyom a szemem s a fény oltalmát hívva sóhajtom: „Én Mesteremhez jöttem, nem hozzád.” Ebben a szempillantásban a tér átrendeződik körülöttem s már csak égi vezetőm gyengéd érintését észlelem. „Mi az érem két oldala vagyunk, az egymást kiegészítő két vég… a különbség csupán látszat, melyet lényed hív életre.”

Ezzel kézen fog és elindulunk. Óriási, félhomályos barlangba vezet, ahol egyetlen kézmozdulatával odébb legyinti az előttünk álló házméretű sziklatömböt. Aztán az orrom előtt tátongó éjfekete sötétségbe mutatva utasít: „Menj be, és tedd, amit jónak látsz”.

Tekintetem a vaksötétre meresztem, s kavargó gondolataim mögött lassan felbukkannak félelmeim is.

(6) „A félelem természetes. Nem baj, hogy benned van. Ismerd fel, nézz vele szembe, és lépj rajta túl!” – mondja.

Rendben – gondolom – aztán belibbenek az ismeretlen, kissé frusztráló űrbe. A kijárat lezárul. Félelmeim erősödnek, ahogy foszforeszkáló zöldes szempárok nyílnak fel körülöttem – egyik a másik után. Figyelem, ahogy közelednek. Mélyeket lélegzem, hogy visszatérjek belső középpontomba s felszínre bukkanhasson szívemből az, amit tennem kell. Ahol megjelenik a fény, ott eltűnik a sötétség – emlékeztetem magam. Újabb mély lélegzettel magamba hívom a világosság erejét. „Én vagyok a fény”! Aurám ragyogni, tágulni kezd, s a zöld szemű démonok fejvesztve menekülnek. Időközben az is eszembe jut, hogy ez a „kis szikla” nem lehet akadály azok után, hogy a múltkor egy egész hegységen oldódtam át… úgyhogy fogom magam és egyszerűen átlépek a kőtömbön, mintha ott sem lenne.

Mesterem a túl oldalon vár. Elismerően rám mosolyog: „Látod, ennyi az egész!Ha a szeretet fényét sugárzod, nincs mitől tartanod… (A meditáció itt még folytatódik, de információtartalmával máskor ismertetnélek majd meg benneteket!)

Megköszönöm szellemi ajándékait, majd visszaszűkítem magam törékeny, anyagi testembe, hogy tudatosan feldolgozhassam a ma kapott, mélységesen tartalmas kinyilatkoztatásokat”

A.J.Serebra