„Az emult idoszakban sokat tanultam arrol, mekkora kulonbseg is van valojaban az „erzes” (vagy a talalobb erzekelteteseert nevezzuk „erzet”-nek) es az „erzelmek” kozott.
Juthatunk arra a kovetkeztetesre problemainkbol a kiutat keresve, h megoldast jelenthetne, ha nem iranyitananak minket az erzelmeink, ha mindent „hideg fejjel” at tudnank gondolni, at tudnank latni. Ugyanakkor azt hiszem, barmilyen rossz tapasztalataink is vannak, egyikunk sem szeretne valojaban lemondani roluk, hisz az erzesek adjak a vilagunk szineit. 🙂
Yoga-tanulmanyaim soran talalkoztam azzal a gondolattal, hogy a lelek egyik legalapvetobb kivansaga elete soran, hogy megelhesse onmagat a legkulonbozobb formakban a fizikai sikkon. Ez egy olyan alapveto igenyunk, amit nem lehet/nem is szabad megprobalnunk korlatozni. En magam is szinte minden lepesben a megerzeseimre hagyathozom, amikor nem ezt teszem, szamolnom kell a kovetkezmenyekkel, igy elkepzelhetetlen lenne szamomra, h nelkuluk orientalodjak. Akkor megis miert vezetnek az erzelmek utvesztobe? Miert ejtenek csapdaba es szukitik be a latoterunket?
Elsore barmennyire is ellentmondasosnak tunik a kovetkezo feltetelezes, de ha melyebben megvizsgaljuk, akkor az erzelmeink valojaban nem a szivcsakrank valodi minosegei…. A szivcsakra valodi ereje egyfajta lagy bensosegesseg, egy magas szintu empatia es onmagunk mely, nyugodt kozpontosulasanak helye… minden, csak nem „erzelmes”. O a kozeppont eg es fold, no es ferfi, valamint minden polaritas kozott. A pont, melynek ereje atformalhatja es kiegyensulyozza a kulonbozo minosegeket/ellenteteket. Tehat pont hogy nem a polaritas, hanem a „semlegesites”, kiegyenlites helye.
Ilyen alapon kulonbseget kell tennuk erzes/erzet es erzelem kozott. Az erzet egy erzekeles, melynek segitsegevel felfoghatjuk a vilagunkat. De nem sodor el minkent a kozeppontunkbol, inkabb segit felfogni es erzekelni a vilagunkat egy relative „objektiv” modon (amennyire ez lehetseges). Kiszelesiti a latoterunket, megengedi, h a felszin moge lassunk (mint amikor megerezzuk, ha valaki nem igazat mond nekunk, vagy bizonyos helyzetekbe nem megyunk bele, mert erezzuk, h valami nem stimmel…). Az erzelem ezzel szemben igen szelsoseges tud lenni, elsodor, magaval ragad, kirant minket a kozeppontunkbol es beszukiti a latoterunket… Mint amikor a szenvedelyes szerelem, vagy eppen a duh, vagy harag elvakit minket.
A leirasbol mar kitunhet a kulonbseg: amig az erzes/erzet egyfajta „partatlan”erzekeles, amely segit felismerni az eszlelt dolog milyenseget, addig az erzelem mar polaris, azaz mi magunk beleraktunk egy minositest, egy ertekiteletet! A ketto kozt pont ez a kulonbseg! Miutan szuletesunk ota arra tanitanak minket, h mindent minositsunk jo es rossz, illetve ilyen es olyan kategoriakba, ezert agyunk mar automatikusan helyez „cimkeket” minden egyes eszlelesre, bekategorizalja es minositi azt. Amire nyilvan szukseg is volt gyermekkorunkban, h megtanuljuk, h pl az auto ele lepni veszelyes! Ugyanakkor itt az ido, h visszavegyuk figyelmunkkel az iranyitast az automatikus kategorizalas felett, hisz a betanult „minosegellenorzes” nem feltetlenul esik egybe a sajat ertekrendszerunkkel, hanem csak eltanultuk azt (valamint sajat vilagkepunk is folyamatosan valtozhat a felismereseink altal). Egy kovetkezo lepes mar az lehetne, h ne feltetlenul minositsuk az esemenyeket ,embereket, onmagunkat, hanem probaljunk elfogadassalviszonyulni mindenhez. Az elfogadas igen felszabadaito lehet. 🙂
Az erzet, bar elsore ridegebbnek tunik, valojaban sokkal melyebb minoseg, mint maga az erzelem. Ha mi magunk vagyunk a tenger, akkor az erzelmek vihara csupan a felszinen dul, hullamokat verve, de a melyben minden csendes es mozdulatlan, nem kepes ra hatni az erzelmek vihara. Ez onmagunk igazi kozpontja, szivcsakrank igazi minosege. Egy sokkal melyebb es tisztabb minoseg.
Meg egy gondolat az „Egyutterzesrol”. A szo kisse csaloka lehet. Ugyan is nem mindegy, hogyan erzunk valakivel egyutt. Megerteni, amit a masik erez, es jo szandekkal meghallgatni, segiteni, vagy a szo szoros ertelmeben egyutt erezni vele, rahangolodni az erzeseire es valojaban egyutt szenvedni vele kozel sem ugyan az! A ketto kozti kulonbseg a sajnalat. Senkinek nem lehet segitseg, ha megsajnaljuk sanyaru helyzetet es „egyutterzoen” leulunk vele szomorkodni, erositve benne a rossz erzes „jogossagat/helyenvalosagat”, mert akkor „igazat adunk a banatnak”, erositjuk, taplaljuk azt. Azt sugalljuk vele, h „igen, a helyzeted valoban rossz es remenytelen, nincs kiut, ez tenyleg szornyu…. ez van, ez a realitas”… azt hiszem, ha ezt valaki velunk csinalja, utana sem erezzuk jobban magunkat, barmennyire is akartak vele segiteni. Ez csupan mindket felet lehuzza egy beszukult, remenytelen vilagkepbe, egyutt nem latva kiutat a realisnak velt helyzetbol 🙁 Teljesen mas, amikor valakit megertoen meghallgatunk, figyelemmel ajandekozzuk meg es ami meg fontosabb, nem minositjuk a hallottakat oly modon, h onmagunkban is erzelmeket gerjesszunk. Igy megorizhetjuk tisztanlatasunkat, illetve a joindulat erzeset, az optimistabb vilagkepet, melyben mas utak is leteznek, mely segithet megemelni a masik embert, erzekeltetni vele, h a vilag lehetosegei szelesebbek, mint amit jelen pillanatban lat.
Azt hiszem, sokszor azert esunk a sotetseg csapdajaba, mert a hibainkat is jo szandekkal kovetjuk el, nem tudvan azt, mit is teszunk valojaban. Hisz a sajnalat is a legjobb szandekbol fakad, megis pont az ellenkezojet valtjuk ki vele, a polaritas csapdajaba esve.
Valahogy ugy erzem, Vilagunk Anyja is hasonlo csapdaba eshetett es ez az a kotes, amely meg mindig visszahuzza. Sajnalta vilagunk Apjat, ami vele tortent, sajnalta Gyermekeit (azaz minket), ami velunk tortent, az o donteseinek kovetkezmenyei nyoman, s talan buntudat is szuletett benne, amely erzes pedig – mint tudjuk – egy igen eros karmikus kotest idez elo. Talan abban tudnank segiteni neki, h megbocsatunk neki, hogy feloldozhassuk evezredes buntudata alol. :)”
Judit