Csak fekszem fáradtan. Nem akarok már semmit, gondolkodni sincs kedvem. Sem félelem, sem akarat nincs bennem.

Nézem a körülöttem lévőket, aggódó szemüket. Nem akarják elhinni, ami történik. Reménykedve érintenek, szólnak hozzám, simítják kezem.

Érzem őket, a fájdalmukat, de valahogy olyan messzi van mindez tőlem. Szeretném visszaadni a simítást, szólni hozzájuk, de valahogy nem mozdul semmi sem bennem.

Békesség van, csend és némi üresség. Aludnék mélyen és pihentetően. Szeretteim szeme tart még ébren, de ez is lassan távolodik.

Már csak aludni szeretnék.

Egy lágy, meleg hullám felölel, és hátrafelé húz. Egy hangot még hallok messziről, amely visszahív. Egy villanásra megkapaszkodom benne, de aztán engedem, hogy a szellő kellemes örvénylése sodorjon. Egyre inkább érzem, hogy milyen kényelmesen és tágasan vagyok. Mély levegővételek tágítják a tüdőmet, és egyre szabadabb és könnyebb vagyok. Furcsa mindez, mert jó ideje már csak súlyosan, nehezen tudtam mozdulni. És most olyan könnyed minden.

Mintha boldog lennék?

Mintha nevetni lenne kedvem?

Milyen rég is nem éreztem hasonlót sem. Vagy tán soha…

Ki kellene nyitni a szemem…

De talán nem is kell, hiszen látok.

Köd gomolyog körülöttem és hangok.

–   Helló, hallasz ? Ne szállj el teljesen !

A hang olyan ismerős, de mégsem…

Talán meg kellene állnom?

De nem tudok. Csak tágulok tovább és már nem hátrafelé sodor az áramlás, csak létezek. Valahol…

Mintha már nem is emlékeznék, hogy jutottam el ide, és mi volt azelőtt. Volt egyáltalán valami ez előtt a végtelen szabad érzés előtt?

Vagy csak egy nehéz álom volt?

Kellene valamire emlékeznem.

Lenézek, hogy lássam a lábaim, mert talán rá kellene állnom?

Láb? Mi az, hogy láb?

Jobban akarom látni, hogy mi van körülöttem. A Földet látom kibukkanni a ködből?

Valami meglök hirtelen, mintha zuhannék. Kezdek emlékezni. Fáradt voltam. A családom ott áll körülöttem, nem hagytak magamra egy percre sem az elmúlt napokban. Vagy talán ez már nagyon régen volt?

Hirtelen mindennek megint értelme lett.

Még mindig könnyen mozgok. Látom a férjem, ahogy üldögél egy üres szobában. Szomorú.

Megsimítom a vállát, mert érzem a magányát. Lassan feláll, és a telefon után nyúl. Leányát hívja…

Tovább keresek. A fiam családjához visz el a hívás. Beszélgetnek, nevetnek, és épp rólam mesélnek egy habókos sztorit. Nevet az én lelkem is velük.

Mélyet sóhajtok, mert hirtelen megérzem, hogy mennyi mindent túl aggályoskodtam, amíg velük éltem. Mennyi sok szomorúságot őriztem.

Megsimítom a hátukat, egy pillanatra csend lesz, majd beszélgetnek tovább.

Egy csoda érinti meg a lelkem. Egy apró kéz érint meg.

Soha de soha nem voltam ennyire boldog. Magamhoz ölelem az apróságot, aki már nagyon készülődik a családomhoz. Érzem, ahogy összeolvadunk, sír a lelkem a boldogságtól. Átadom, amit csak tudok, és elengedem őt. Talán majd később még visszatérek megnézni őket. De lehet, ez már nem is fontos. Tudom, hogy rendben lesz minden.

Megint emelkedem, távolodom. Ha lehetséges még könnyedebb a létezésem. Sem idő, sem tér nem szorít össze. Nem fontos semmi, nem fáj semmi, nem hiányzik semmi.

Ösztönösen keresek egy fényösvényt. Mintha csillagok szőnék az utat fényükből, amelyen haladnom kell. Egy kékes fénysugarat követek. Tudom, ez visz haza.

Most nagyon jó vándorolni a fények alagútján keresztül. Nem sietek, figyelem körülöttem a galaxisok mozgását, színpompájukat, pulzálásukat. Beszélnek hozzám. Szépen szólnak, zenélnek, dícsérnek.

Hallom már az Otthon hívó hangját, és látom a hatalmas hófehér fénygomolyagot. Már nem én irányítom a haladásom ritmusát, a fény hatalmas erővel húz magához.

ANYA…. Biztonság….Béke….

Hazaértem….

Beleolvadok a hófehér kristályos fénybe, EGY vagyok a létezéssel.