Karina egy epilepsziás és autista kislány. Ezek a mesék az ő számára íródtak. Természetesen a mese önmagában csak egy szál ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki önmagából Karina.  A mozgás, a helyzetek megtapasztalása és megoldása nagyon fontos számára. A mesékből gondolat szikrákat kap, hogy saját belső világát másképpen lássa, más megoldásokra törekedjen. A betegség mindig egy eszköz, amit a külvilág ellen használ a lélek.

Karina első meséje.

Egy varázslatosan napsütéses hétfő reggel  kezdődik ez a mese. A napsugár belopakodott a szobába és megcirógatta Karina orrocskáját.

• Naaa…. hallatszott az álmos dünnyögés.
• Ki az ágyból gyorsan gyorsan! – a napsugár kacagva csiklandozta Karina arcocskáját.
• Hozok neked vendégeket. Csak nem pizsamában szeretnéd őket üdvözölni?

Karina szemecskéje máris felpattant és csodálkozva nézett körül.

• Ki szólt hozzám? És miféle vendégeket?
• Vándor tündérek érnek ide hozzád nemsokára, akik elvezetnek téged egy kirándulásra. És hát én vagyok a napsugár, aki szólt hozzád. Sokszor beszélek hozzád, de nem szoktál rám figyelni.

De most muszáj beszélnünk, mert a tündérekre komolyan oda kell figyelned. Messziről jönnek, egy Idős Hölgy küldte hozzád őket.

• Ki ez az .. Idős Hölgy? És miért hozzám küldött tündéreket?

Napsugárka helyet foglalt a paplanon, és belekezdett a mesébe.

• Ez a Hölgy nagyon messzire lakik, sok sok dombot kellene megmászni, vizet átúszni, hogy odaérjünk. De ő téged nagyon régóta ismer. Amikor még csak szüleid álmában éltél, ő már akkor is szeretett és figyelt téged. Ő volt az, aki elkísért téged, amikor elindultál a Világok Kertjéből, hogy megismerj más világokat, felfedezz olyan területeket, ahol még nem jártál, kipróbálj sok sok újdonságot, amit még soha soha nem tapasztaltál.

Karina elgondolkodva húzta össze orrocskáját.

• Én arra nem emlékszem.
• . hát a tündérek pont azért jönnek el hozzád, hogy elvigyenek valakihez, aki majd segít neked emlékezni.
• Hát jó… elmondom gyorsan a szüleimnek, aztán indulhatunk is.. – ugrott ki Karina az ágyból.
• De honnan fogom megismerni a tündéreket.
• Óóó … láttál te már sokszor tündéreket, csak nem tudtad, hogy ők azok. – kacagott a napsugár.
• Bokrok, virágok közt bújnak meg, gyorsan villanó fényekként sokszor látod őket. Ők nagyon gyorsak és bizalmatlanok. De akik most érkeznek hozzád, ők jobban megmutatják majd magukat.

Halk kopogtatás hallatszott az ablakon. Karina először azt hitte, hogy egy kismadár kopogtat, de aztán meglátott egy zöld sipkás apró  manót, és egy virágkoszorút viselő apró tündérkét. Ők kopogtattak bebocsájtást kérve.

Karina kissé bizalmatlanul tárta ki az ablakot, de a napsugár biztatta.

• Ne félj tőlük egyet se. Ők nem olyan habókosak mint a tündérek némelyike, és nem olyan csenő manók, mint a manók némelyike.
• Őket a Hölgy küldte hozzád, hogy segítsenek neked bármiben, amiben szükséged van rájuk. De először is megismertetnek valakivel téged.
• Szerbusz Karina- szólalt meg csengettyű hangján a kistündér. – Fukszia vagyok, messzi messzi kerek erdőből jöttem hozzád. Ő pedig Zeke, az én jó barátom, mind növénynek jó ismerője.
• Én Karina vagyok. Gyertek be hozzám. Ennétek? Innátok?
• Ó nem … köszönjük. Ittunk már harmatot, és csipegettünk bogyókat. Szeretnénk, ha velünk jönnél egy utazásra.
• Máris öltözöm, elmesélem a szüleimnek, hogy ne aggódjanak és indulhatunk. Addig pihenjetek itt a puha ágyon. – Karina egyre izgatottabb lett. Nagyon kedvesnek találta a kistündért és manót.

 

Gyorsan kipenderült a szobából, hogy elújságolja a szüleinek, hogy mi történt és engedélyt kérjen az utazásra. Édesanyja éppen reggelit készített a konyhában, nevetve hallgatta Karina izgatott kérését a tündérekkel való utazásról.

• Jól van drágám. Csomagolok némi uzsonnát, hogy meg ne éhezz a nagy úton, aztán indulhattok. Tessék , vedd fel a varázs kabátot is, hogy hipp hopp itthon lehess, ha úgy gondolod. De vacsorára mindenképpen itthon légy !!!

Karina felvette a hipp-hopp varázskabátot, az egyik zsebébe tette az uszonnát, a másikat pedig felkínálta utazásra a tündérnek és a manónak.

• Ó nekem nem kell – csilingelte a kistündér és kitárta szárnyacskáit. De Zeke biztosan szívesen utazna a zsebedben.

Térültek, fordultak és máris kint voltak a ház előtt. Fukszia a fák felé kalauzolta Karinát.

• Én ez a helyet már jól ismerem – nevetett Karina.
• Áááá az nem olyan biztos. Lakik itt valaki, akivel még soha nem találkoztál.

A kert egyik végében ott állt egy öreg fa. Az egyik felén még volt ág, és friss hajtások, de a másik oldalán hiányzott egy nagy ág, amitől az egész fa féloldalas lett és olyan szomorkás.

Fukszia egyenesen ide irányította Karinát.

Amikor odaértek, az addig csendben lévő kismanó hirtelen elrikkantotta magát.

• Dominika!! Itthon vagy?

Tudod, Zeke  azért jött el velem, mert Dominika csak az ő hívására jön elő. Olyan félénk, szótlan, visszahúzódó. Ő nem szereti a zajos világot, a sok autót, a kiabáló embereket. De Zekével sokat játszik. Tőle nem fél. Zeke megtanította neki a növények, fák nevét, az állatok beszédét.

• Dominika!! Vendégeket hoztam. Nyugodtan előjöhetsz, játszani szeretnének veled.

A kedves hívogatásra egy szőke kislányfej bukkant fel a fa mögül. Óvatosan nézett a vendégekre. A háta mögül egy kutyus rohant elő boldogan üdvözölve Zekét.

Ebben a pillanatban a fa körül friss szellő támadt, és fa fáradt ágai vidáman rázták meg magukat.

• Kik vagytok?
• Én Karina vagyok. Fukszia hozott el hozzád. DE igazán nem akarunk zavarni téged.

Dominika csendesen szemlélte a kislányt.

• Nem baj, ha itt vagytok. Már úgyis unatkoztam.
• Te hol laksz Dominika?
• Ebben az öreg fában. – Dominika szeretettel simította végig a fa oldalát.

Karina szeme elkerekedett.

• Hogyan lehet egy fában élni?
• Hááát… megmutathatom. De kérlek benneteket, hogy udvariasan szóljatok Fa Apóhoz, kérjetek mindenhez engedélyt és ne zajongjatok. Nem is olyan régen emberek jöttek erre, és letörték a legszebb ágát. Azóta elég bizalmatlan mindenkihez.

Karina elgondolkodott. Szegény fa. Talán jobb lenne, ha előbb megismerne minket, és látná, hogy mi nem akarunk semmi rosszat. Fukszia mintha csak hallotta volna a gondolatait, azonnal helyeselt.

• Most csak bemutatkozunk, aztán párszor még eljövünk hozzád játszani.

Dominika megkönnyebbülten sóhajtott. Nem akarta új barátait elrémiszteni,  de nem akart rosszat Fa Apónak sem.

• . Karina – messziről az édesanya hangja hallatszott. Dominikának olyan ismerős volt ez hang, de már nem tudta megkérdezni új barátját, mert gyorsan elbúcsúzott tőle, és szaladt hazafelé.
• Én még maradok játszani. – Zeke hangocskája megvigasztalta Dominikát.

Pár pillanatra már csak a kergetőzés boldog nevetését lehetett hallani.

Fa Apó megbillegette koronáját.

• Ifjúság… ifjúság .. de bolondosak.

Karina gyorsan hazaért, azonnal el akarta újságolni, hogy hol járt.

• Anya … anya képzeld megismertem egy kislányt, aki egy fában lakik.
• Nahát Karina, hogy te kikkel nem találkozol? – csodálkozott el az édesanyja.

De majd fürdés közben elmeséled, mert látom nagyon elfáradtál ebben a nagy kalandban.