Ahogy a lélekről írtam, megjelent bennem egy emlék, amely csupán 2 hónapos.

Talán most jött el az ideje, hogy leírjam, kiírjam magamból. Kb. 1 éve, hogy az éveken keresztül szövődő „véletlenek” összehoztak valakivel, aki családállítás címszó alatt teszi a dolgát. Azóta havi egy alkalommal összejövünk, hogy kijátszunk olyan szituációkat, amelyeket a sors egyértelművé tesz számunkra. Helyek lélekcsaládjainak ősi játszmáit játszottuk le, amikor mindegyikünknél megjelenik az elhívás. Amikor eljött az idő, Kárpát –medence szellemi családja kérte az állítást.

Én álltam bele a Kárpát –medence emlékezetébe, amely a még alvó lelkek ébresztését kérte. Ott álltam magányosan, tehetetlenül, miközben számtalan okoskodó elméletben, sárdobálásban, elutasításban volt részem. Kiforgatták szavaim, félreértették minden megnyilvánulásom.

És végtelen közönnyel szembesültem. Ez volt a legnehezebb.

Nem szoktam sírni, pláne nehézségek idején. De ott akkor olyan bilincs szorított össze, olyan fájdalom mart belém, ami elmondhatatlan. Hörgő sírás szakadt fel a tüdőmből, valahonnan nagyon mélyről, és úgy éreztem soha többé nem tudom abbahagyni. Az egész testemet rángatta a fájdalom. Semmi, de semmi nem tudott megnyugtatni. Valahol messze az emberi tudatom nagyon meg volt lepődve, meg akarta a sírást állítani, de képtelen volt.  Kiléptem a mezőből, még sok percbe került, míg elcsitult a lelkem.

Azt még el kell mondanom, hogy a mezőbe visszatértemkor segítséget kaptam, és megjött minden megoldás. Az alvó lelkek el kezdtek figyelni Kárpát-medence lelkére, a kölcsönös bizalom elkezdett helyreépülni. Vékony szálakon, de elkezdett. A gyógyulás mindig idő, és fájdalmas.

Pár hétre rá vettem észre, hogy határozott Egységre felszólítás érkezett, és hajlandóság a lelkek felől.

Nagyon nagyon hiszem és remélem, hogy Kárpát- medence lelkének sebeit begyógyítjuk.

Együtt, a közös lélek szándékával.