Nagyon jókor érkezett Magdolna levele. Ahogy ő próbálta élni az életét, látni és megélni a kapcsolatokat, így lehet felesleges drámákon és érzelmi körökön túljutni, örökölt kötéseket letenni, vagy legalábbis blokkolni.

Még valamit szeretnék itt elmondani. Számomra soha nem az volt erős, követendő ember, aki különböző spirituális képességeket tudott magának, hanem az, aki képes volt úgy élni az életét, hogy  megoldotta az élethelyzeteit és közben nem okozott kárt másoknak, aki átlátta úgy a helyzetét, hogy nem tett bele felesleges indulatokat, érzelmeket. Nem futott el az első kihívásnál, hanem megoldásra törekedett, nem hagyta ott a társát az első problémánál, hanem kereste az okot és gyógyította a sebeket. Aki szem előtt tartotta, hogy a gyermekeink világa már élhetőbb és jobb legyen.

/Évi

„Lehet, hogy kicsit hosszú leszek. Minden bejegyzésedet régóta olvasom,
sokszor van, hogy inkább a saját gondolataim megerősítése miatt. :))

Soha nem gondoltam magamról, hogy valami különleges ember vagyok, csak
egy a tucatból. Amit ma meg tudok fogalmazni a múltamból, lehet, hogy
a szerető, bár egyszerű család mellé valamit hoztam a régebbi
életeimből, és a mai divatos tudatosság emlegetése nélkül mégis úgy
éltem az életem, hogy ma nem bánok semmit sem a múltamból.

Már általános iskolás koromban is tudtam, mit akarok, és amikor egyből
nem sikerült a célom, akkor utána is nekifutottam, mert akartam. Ez
soha nem más kárára történt, hanem én tettem meg mindent, hogy
sikerüljön.
14 éves koromban meghalt az Édesapám, Édesanyám ott marad 38 évesen
két gyerekkel, 14 és 16 éves lányokkal. A felnevelés, és a legnehezebb
évek, amikor lehet, hogy nagyon hiányzott az APA.
Szerencsére mi nem voltunk rossz lányok, bármennyire lázadtunk időnkint.
Mostohát soha nem akart nekünk hozni, és Édesapám olyan jó ember volt,
hogy azt mondta, nem találna olyat, akkor minek keressen…

Első komolyabb konfliktusom vele akkor volt, amikor az udvarlóm
megkérte Tőle a kezemet… A virágot sem vette el tőle. (Lehet, hogy a
legnagyobb ellenérzése azért volt, mert 180 km-re költöztem utána a
szülői háztól.)
Azt viszont nem engedtem meg sem magamnak, sem a vőlegényemnek, hogy
büszkén és megsértődve hátat fordítsunk neki, minden körülmények
között Ő az Anyám maradt.
Az esküvő után mindez fokozatosan megváltozott, javult, majd szinte el
is tűnt, élete végére az én férjemet kérte sokmindenre, ha majd Pesten
jár, akkor csinálja meg neki…

A másik anya-gyermek kapcsolat a férjemnél is érdekesen alakult.
Nagyon szerette az Édesanyját, még akkor is, ha annak a figyelme és
szeretete a négy gyermekére nem egyformán alakult, legalábbis kívülről
tapasztalva.
A kezdeti öröme, hogy tisztességes lányt talált a fia, az évek
folyamán megváltozott, Valójában az ok az lehetett, hogy már nem vele
beszélt meg mindent a fia, hanem ketten döntöttünk a saját
dolgainkban, legyen az egy egyszerű ruhavásárlás… Néhány keresetlen
megjegyzés, apróbb szurkálások, ami miatt nem egyszer a férjem szeme
könnybelábadt, hogy miért, mert nem érezte jogosnak. A helyzet odáig
fajult, hogy nem akart menni az Édesanyjához látogatóba a
gyerekünkkel, mert miért, ha engem valamivel mindig megbánt, és nem
érzi, hogy miért mit teszünk. Akkor nekem kellett a sarkamra állni,
hogy nem akarok ilyet hallani, öltöztetem a gyereket, és megyünk,
minden körülmények között ő az Édesanyád, rajtam nem változtat semmi,
viszont nem engedem, hogy a kapcsolatotok ostobaságok miatt
megváltozzon.
Nem ragozom, de az évek folyamán az anyósom, még akkor is hozzánk jött
el, ha a férjem nem volt otthon, és bármi fájt neki a többi gyerekével
kapcsolatban. Tudta, hogy meghallgatom, és sokszor annyi is elég…
Tőlem soha semmi nem került vissza…
10 éves házasok voltunk, amikor váratlanul az anyósom meghalt, a
férjem majdnem belebetegedett, szívidegesség és ritmuszavar lépett fel
nála, de a lelkiismerete tiszta volt, és ez aztán rendbe is hozta.

Az életünk egy nagy kaland volt, tele váratlan és „véletlen”
eseményekkel, olyasmikkel is amik talán mással soha nem történnek meg,
legalábbis a környezetem így gondolta.
Szerintem a TITOK abban rejlett, hogy mi egymásra találtunk. Regényt
is lehetne írni, hogy mi minden megesett velünk, és mindent épen
túléltünk. Talán azért, mert mindig együtt voltunk, együtt
gondolkodtunk, az életünket is úgy szerveztük meg, ha lehet, ne
menjünk külön utakon, az érdeklődési körünk, a munkánk azonos volt,
amiben meg mégsem, az ellen a másik nem volt beoltva, és együtt tudtuk
élvezni az életet a magunk egyszerű módján. Az is igaz, hogy ebben az
átlagból kilógtunk, de egyikünket sem zavarta, hogy mások miket
mondanak, vagy gondolnak rólunk, hiszen az emberek könnyen ítélkeznek,
főleg amikor a mozgatórugókat nem is értik, vagy náluk nincs ez így.
Lehet, hogy sokan irigységből…:))

Két fiunk született 9 év korkülönbséggel, és ettől nem egyforma
odafigyeléssel az adott időpontban.

A nagyobbik fiam már 21 éve megnősült, már az unokák is nagyok, de
tudva és érezve, hogy az anyósnak el kell engedni a fiát, nem szóltam
bele soha az életükbe, ha nem kérdezték a véleményünket. Akkor is csak
annyira, hogy tudatában legyenek a döntéseiknek, hogy maguknak kell
megoldani az adódó problémákat is.
Nincs olyan, hogy ne találna kifogást az ember a másikban. De ha a
fiamnak ez így jó, akkor nem! Miért ne, és ha ő másképp akarja, akkor
rendezzék le egymás között.

Mindig csak az őszinteséget vártam el mindkét fiamtól, és ez ma is így
van. Tudják, hogy úgy is rájövök, ha valami nem úgy lenne, mint
mondják. :))

Két évvel ezelőtt januárban a férjem teljesen váratlanul elment…
Pestről jött volna haza, és a városban egy villamosmegállóban
összeesett és meghalt. Iszonyatos trauma volt mindenkinek, és a két
fiamban akkor is nekem kellett tartani a lelket. Nagyon jó Apjuk volt,
időnkénti vitáik ellenére is, mindig fog nekik nagyon hiányozni, én őt
pótolni nem tudom. Időnkint az én vállamon sírják el magukat

Házasságunk 46. évében történt mindez. A lelkem békés és nem lázad,
valamiért így kellett történnie. Viszont egész életemben fontosnak
tartottam azt a TÖRVÉNYT, hogy ne menjen le a Nap a te haragoddal!

Az életben adódó konfliktusokat mindig időben meg- és kibeszéltük, nem
voltak elvarratlan szálak. Lehet, hogy ez adja meg a lelkem nyugalmát.
Ehhez persze az kellett, hogy a Sors akaratából egymást megtaláljuk!

Ma már csak az aggaszt, hogy eddig én biztos pont voltam, vagyok az
életükben, ha én is elmegyek, mennyire maradnak meg bennük a tőlem
tanultak, és mennyire tudják áthidalni a hiányomat, ami csak fizikai
szinten lehetséges, mert az ember a „nyomát” ott hagyja mindenkiben.

Nekem ma is a fülembe csengenek Édesanyám bíztató szavai, amikor
gondom van: Kislányom ne idegeskedj, mert mindig megoldódik minden, a
segítség sokszor onnan jön, amire nem is számítasz!

Elnézést a hosszú történetért, de ennél rövidebben nem tudtam leírni a
gondolataimat.
Azért minden konfliktus esetében tudom, hogy mindig kettőn áll a
vásár, ha a kapcsolatok a végletekig elromlanak, akkor lehet, hogy
éppen akkor nem lép az egyik, amikor nagyon kellene.
Lehet, hogy nem egyszerű a pillanatot megérezni…”