Tizennégy éves voltam, mikor megvásároltam José Silva, Agykontroll című könyvét. Így kezdődött minden. Szorgalmasan gyakoroltam este, elalvás előtt s az ellazulás egyre intenzívebb érzetekkel ajándékozott meg.

Figyeltem a testem. Napról-napra jobban vágytam rá, hogy újra és újra érezzem, megtapasztaljam azt a furcsa érzést, ami szétáradt bennem a teljes ellazulás pillanataiban. Testem egyre tehetetlenebb lett, végtagjaim beleolvadtak környezetembe és a határok – melyek addig oly egyértelműnek tűntek köztem és külvilág között -, valahogy elmosódtak. Tudatom azonban vibrált és élt. Koncentráltabb lett a figyelmem és el kezdtem kommunikálni saját testemmel. Persze fogalmam sem volt róla, mit csinálok valójában. Egyszerűen igyekeztem felfedezni valamit, ami ismeretlen terület és tapasztalat volt számomra, s amely jó érzéssel töltött el.

Az egyik teljesen átlagosnak induló éjszakán azonban történt valami, ami ugyan egy időre leblokkolta útkeresésemet, de egyben termékennyé is tette a talajt későbbi spirituális fejlődésem számára. Ellazultam.  Amint kezeim furcsa, bizsergető érzése egyre erősödött s körvonalai lassan beleolvadtak a végtelenbe, egyszer csak a testemen kívül találtam magam. A fejem felett körülbelül másfél méterre lebegtem és az a határozott meggyőződés kerített hatalmába, hogy az ágyon mozdulatlanul fekvő test nem Én vagyok! Úgy néztem rá, mint egy levetett jelmezre, mely identitástudatomat meghatározta egykor, lényegemmel azonban mégsem azonos. Döbbenetes, felfoghatatlan és félelmetes is volt egyben. Egészen kiléptem a testemből, nem úgy, mint ahogyan azóta meditációim során teszem – amikoris megosztom a tudatom, és tulajdonképpen több helyen létezem egy időben -, akkor egyáltalán nem voltam testemben. Teljes tudatosságom kívülre került és nem éreztem sem rokonszenvet, sem egységet azzal az anyaggal, ami felett lebegtem. Inkább viszolygás volt bennem. Megijedtem, hisz sejtelmem sem volt arról mi történik velem, hogy kerültem ide, s miért érzem idegennek azt a lányt, akivel eddig egészen azonos voltam. Ha én nem „ez” vagyok, azonos azzal a testtel, akkor mégis ki vagyok Én? – kerített hatalmába a rémület, s abban a szempillantásban újra a testben voltam. Ez némi megnyugvással töltött el.

Próbáltam megemészteni a történteket, de nehezen ment, mivel semmilyen tudással nem rendelkeztem erre az eseményre vonatkozóan. Megtörtént és kész. Nem azért, mert akartam, nem azért, mert előzetes információim alapján vágytam a megtapasztalást. Egyszerűen lelkem útjának szükségszerű állomása volt, mert amikor testemmel már nem azonosíthattam önmagam, fel kellett tennem a kérdést: tulajdonképpen ki vagyok valójában? Erre keresem ma is a választ – s ahogy egyre több aspektusból megismerem Lényegemet, lassan feltárul, és megnyílik bennem a Minden… mert „aki keres, az talál”.

A.J.Serebra