Kovács Juditnak köszönhetjük a következő elemzést:
(Én ebből az ármánykodásra hívnám fel a figyelmet. Még mindig nyomon követhető, hogy az embert az útjáról az ígérgetők, csodát emlegetők, félelemben tartók térítik le. A valóság meghamisítása messzire űzi a Paradicsomi állapotot. De vajon miért is térülünk le? Évi)
„Miközben a cár messze háborút (!) vív, felesége szépséges kisfiút szül [Eltávolodtak egymástól hosszú időre]. A cárné irigy nénjei olyan hírt küldenek a cárnak, hogy a cárné szörnyszülöttet szült. A cár haragra lobban, majd megenyhül, és azt üzeni, hogy várják őt békében haza. Ezt az üzenetet is meghamisítják az irigyek, és olyan parancsot hamisítanak, hogy vessék vízbe a cárnét és a gyermeket.
A nép jajgat, de teljesítik a parancsot, és egy hordóba teszik a cárnét és gyermekét [az Élet Részleges Bezáródása: anya és gyermeke együtt, bezárult az Új-Kezdet], és a tengerbe vetik [elszakítás a gyökerektől, ’ártatlanul’ megfosztják őket az otthontól, családtól]. A cárné csak jajgat, s közben a fia csodás módon gyorsan nő [ERŐS és szép az Új-Kezdet], és kérlelni kezdi a vizet [Irgalom], hogy vesse partra őket, mentse meg az életüket. Szót fogad a tenger, így anya és fia megmenekülnek, egy szigetre kerülnek [sziget, víz > Zárt Terű Irgalmi Gondoskodás]. A szép nyugalmas szigeten az ott talált anyagok és a saját tudásuk és magukkal vitt tárgyaik felhasználásával íjat készít a herceg (mert megéhezett), és elindul vadászni. Éles sikolyt hall, és látja, hogy egy hattyút dobál a víz, és egy sas el akarja pusztítani. A vijjogó sas torkát a herceg nyila átfúrja [mindkét madár furcsa hangot ad].
A hattyú ezután (!) emberi hangon szól, elmondja, hogy egy varázslót ölt meg, ő pedig egy elvarázsolt leány. Elmondja azt is, hogy három napig most nem lesz élelme, de ettől ne ijedjen meg, mert segíteni fog neki. Most azonban menjen vissza anyjához, ne hagyja egyedül, mert közel az éjszaka.
Érdekes, hogy az orosz mesékben lányok a hattyúk (talán mert a YOSÁG vagy ÉDES Emlékezete, és a YOSÁGBAN a MEGTARTÓI teremtőket nőként érzékeljük) (vagy pedig magát a Szolgálatot jelöli)……
A cárné és fia nyugtalanul, éhesen várta az éjjelt [a „zátony”, „régi palota romjaiba kapaszkodnak” a Vadhattyúk mese képével].
Mikor eljő a reggel, csodát látnak: egy hatalmas palota nőtt ki a szigeten. Hirtelen harang szól, özönleni kezd a nép, és cárrá koronázzák a herceget. Ekkor anyja nevet ad neki.
Nemsokára kereskedők kötnek ki a szigeten, akik onnan a herceg apjához, Szaltán cárhoz indulnak tovább. Szomorú a herceg, hogy nem láthatja apját. Ekkor megjelenik a hattyú, akinek elmondja, hogy miért szomorú. A hattyú szúnyoggá változtatja, így felszáll a kereskedők hajójára, és eljut apja palotájába.
A cár szomorú / gondterhelt, és most is körülötte vannak azok, akik a cárnénak és gyermekének ártottak.
A cár alaposan kikérdezi a hajósokat, láttak-e valamilyen csodát (keresi az elveszett családját), és a hajósok elbeszélik amit láttak. A cár szeretné látni a csodás szigetet, de az ármánykodók nagyobb csodákról beszélnek neki. A „szúnyog” mérges lett, és megszúrta az egyik ármánykodó szemét.
Amikor hazatér a herceg, a hattyú látja megint a szomorúságát. Elmondja a herceg a hattyúnak, hogy milyen nagy csodáról beszéltek apjánál, és szeretné azt. Mire hazaér, már az udvarában van a kért csoda.
A következő kereskedő-hajóval légyként érkezik apja országába, ott a hajósok ugyanúgy elmesélik a látott csodát, de ugyanaz történik: az ármánykodók még nagyobb csodával állnak el. Most a légy egy másik ártó szemét csípi meg.
Hasonló módon ez a csoda is megjelenik a hattyúlány által, mert kérte tőle a herceg.
Az első csodában a palota épült fel (a Tér), a második csoda bőséget, gazdagságot (biztos életet) alapozott meg, a harmadik csodában pedig válogatott vitézek védelme vette körbe az otthont.
A következő hajón dongó formájában utazott a herceg az apjához. A három ártó lény már csak „négy szemmel figyeli a cárt”. A cár ismét meghallgatja a hajósok beszámolóját, de az ármánykodók most előállnak a „legnagyobb csodával”, egy gyönyörű cárlányt említenek, akinek olyan a hangja, mint a tiszta forrás. A darázs most a harmadik ártó orrát csípi meg. Nem használnak a figyelmeztetések…
Otthon elmondja a herceg a hattyúnak, hogy pár nélkül mennyire egyedül van, és elmondja amit hallott a messze élő cárlányról. Elmondja, hogy őt szeretné párjául. A hattyú figyelmezteti a herceget, hogy alaposan fontolja meg ezt a kérését, nehogy később meggondolja magát. A herceg kérleli a hattyút, hogy segítse megtalálni a lányt – és ekkor a hattyú lánnyá változik. A herceg anyja elé vezeti a leányt, és áldását kéri. Anyja megáldja az ifjú párt. Gyorsan (!) összeházasodnak, és hamarosan az ifjú asszony már gyermeket vár.
A következő hajósokkal azt üzeni apjának a herceg, hogy várja őt (látogassa meg őt), mert azt ígérte, hogy meglátogatja. Most már nem mozdul el a szigetről, asszonyával vár békében.
Az ármánykodók a hajósok beszámolója után most is akadályozni próbálják a cárt, de az már tántoríthatatlan, és elindul a szigetre. Amikor apját bevezeti a palotába a herceg, megmutatja a csodákat, és végül anyjához érkeznek. A cár felismeri az elveszett hitvesét, felismeri a gyermekét, családját, és nagy lakomával ünnepelnek. Az ármánykodókat felelősségre vonják, és ők beismerik a bűnüket. Ekkor a cár megbocsát nekik.
Megjelenik a mesében az Élet Megtörésének mindkét jellemző megnyilvánulása [az, amely abból ered, hogy mások életét sérti meg valaki, és az is, amikor valaki akaratlanul és ártatlanul (vagy akár tudatosan) nagyon Eltávolodik a saját otthonától]. Megjelenik az alakváltás, az egyre erősödő figyelmeztetések rendszere, a jóvátétel és megbocsátás lehetősége, a ’Közvetítés’ útja és Felelőssége (és sérthetősége).”
Szorosan kapcsolódik ehhez [és Évi mai első írásához is] egy másik téma: az „eszköztelenség”. Ez a Földanya sorsában is folyamatosan visszaköszönő nehézség.
Mint a mesében is: szerelemből-szeretetből (összecsendülésből) megformálódik egy új család, és megszületik belőle egy új élet.
MÁR EKKOR (!) tudatos (!) teremtők leszakítják az új életet a gyökeréről, megfosztják annak a lehetőségétől, hogy növekedjen, tanuljon, felépítse önmagát ÚGY, AHOGYAN AZ Ő-MAGA.
Beleavatkoznak a sorsába kívülről. Hogyan tudná ettől megvédeni magát egy (még eszköztelen) újszülött vagy a szülésben elgyengült édesanya?
A Föld felé [miután nem pusztult el] sokszor közeledtek olyanok, akik itt akartak „elülteni valamit saját magukból” vagy kipróbálni valami olyat, amit nem akartak közvetlenül bevonni a saját sorsukba. Nem voltak kíváncsiak arra, hogy maga a Föld / a Földanya milyen SAJÁT VALÓJÁT akarja megformálni, MIT KÉSZÍTETT ELŐ felépítésre (önmaga és mások javát is szolgálva ezzel).
Most is vannak „közeledők” (leggyakrabban valamilyen szép álarc mögé bújva), akik ígérnek, vagy kérnek lehetőséget.
Tudomásom szerint olyan védelmet (Megerősítést) kap (és részben saját erejéből formált meg) a Föld, hogy a Sorsát csak azok formálhatják jelenleg, akik a Földanya Befogadásában vannak (= akikkel EGYÜTT készült fel a mostani Nagy Változásra e Közösség MEGTARTÓJA, azaz a Földanya). „Kívülről” sem adható „új eszköz” most a Földnek, „belső rejtettségekből” sem.
„Tisztán” szándékozik a Föld elkezdeni az Ön-Épülését: csak az formálódik meg most a Föld Életében, amit a Földanya együtt készített elő azokkal, akik „begyökereztek” [otthonuknak választották a Földet].
„Útmutatások” sem érhetik el „kívülről” a Földet. Akik összecsendülés alapján itt élnek, belülről-magukból felépítik a saját eszközeiket idegen behatások és ármánykodások, vagy akár jó-szándékú beavatozások nélkül.
Minden Közösség (és minden egyedi teremtő) a saját Sorsa szerint felépülő erőivel és eszközeivel tud maradandót megformálni és valóban boldog lenni.
Megtapasztaltuk, hogy a mások által „átadott” (nem a saját sorsunkból fakadó) tudással és eszközökkel megformált úton a legtöbbször nem tudjuk felépíteni / kibontani a saját sorsunkat, nem tudjuk kibontani a szárnyainkat…
Ha ma már nem is égetik el máglyán a saját sorsát építőt, a legtöbbször „nem normális” jelzővel illetik.
>Pár napja a családját elhagyó Atya képe néha kopogtatott bennem is, és a Puskin mese azon képe jelent meg, amikor Szaltán cár nem sokkal azt követően, hogy megházasodott és gyermeke fogant, elhagyta otthonát-családját (a mese szerint háborúba ment). Az Atya elhagyta otthonát, magára hagyta várandós feleségét, így nem tudta megvédeni asszonyát és újszülött fiát az ármánykodó rokonságtól.
A mi életünkben: a MINDENSÉG-FORRÁSA „Az-Élet” (akár mint világ) megformálása után kissé hátrébb húzódott, hogy engdeje szabadon felnőni az Életet. Számára is új volt ez a feladat (a szülői feladat), és biztosan a legjobbat akarta a gyermekeinek, de nem ismerte fel azt, hogy a gyermekeinek (feleségének – a MEGTARTÓKNAK) szüksége lett volna a védelmére és útmutatásaira.
A felnőtt fia mutatja meg az Atyának, hogy „nekünk élőknek” mire van valóban szükségünk az Atyától >>> és ekkor kezd megformálódni az a „távolság”, amely nem csupán szabaddá (a mese valósága szerint száműzötté, otthonától és szeretteitől megfosztottá) tehet, hanem boldoggá is.
Amikor a felnőtt fiú megházasodik és felesége gyermeket vár, a fiú már nem hagyja magára a családját, hanem üzen az Apjának, hogy szeretettel várja, látogassa meg őket… éljenek együtt / egyáshoz közelebb (amennyire csak lehet).