Vannak emberek, akiknek emberiségnyi álmai vannak. Változtatni jönnek. Elindítani a változást, amely lehet sok sok évig kevereg-kavarog, szövi a szálakat láthatatlanul.

A mostani időkben  már nemcsak feketékről és fehérekről van szó, hanem a faji különbözőségek oka fejtődik fel.

Ki a rabszolga mostanság?

“Most pedig van szerencsém bejelenteni nektek nemzetünk erkölcsi vezetőjét boldogan jelentem be dr. Martin Luther King Jr.-t!

Örülök, hogy itt lehetek ma veletek azon a tüntetésen, ami úgy kerül majd be a történelemkönyvekbe mint a nemzetünk legnagyobb kiállása a szabadságért. 100 évvel ezelőtt egy nagy amerikai, akinek a szimbolikus árnyékában állunk ma aláírta a Felszabadítási Nyilatkozatot. (azaz felszabadította a rabszolgákat – a ford.) Ez a korszakalkotó rendelet a remény hatalmas világítótornyaként ragyogott millió néger rabszolga számára, akik a sorvasztó igazságtalanság lángjai között szenvedtek. Úgy ragyogott fel ez a rendelet, mint egy dicsőséges napfelkelte, amely véget vet rabságuk sötét éjszakájának. De száz évvel később a négerek még mindig nem szabadok. Száz évvel később! A négerek életét még mindig megnyomorítja a szegregáció bilincse és a diszkrimináció láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység lakatlan szigetén élnek az anyagi fejlődés hatalmas óceánjának közepén. Száz évvel később a négerek még mindig csak sínylődnek az amerikai társadalom sarkaiba szorítva és száműzöttként élnek a saját hazájukban. Úgyhogy mi azért jöttünk ma ide, hogy rámutassunk erre a szégyenletes helyzetre. Bizonyos értelemben azért jöttünk nemzetünk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Amikor köztársaságunk építői megfogalmazták az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat csodálatos szavait aláírtak egy kötelezvényt, amelyet azóta minden amerikai megörökölt. Ez a kötelezvény egy ígéret volt, hogy minden ember, igen, a feketék ugyanúgy, mint a fehérek számára, garantálják az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra törekvéshez való elidegeníthetetlen jogot. Ma már nyilvánvaló, hogy Amerika adós maradt ezzel a kötelezvénnyel színesbőrű lakosai felé. Ahelyett, hogy eleget tett volna szent kötelességének Amerika rossz csekket adott a néger embereknek egy csekket, amely “nincs fedezet” felirattal jött vissza. De visszautasítjuk, hogy el kéne hinnünk: az igazság bankja csődbe ment! Nem hisszük el, hogy lehetnek érvénytelen csekkek a lehetőségek hatalmas páncéltermeiben e hazában! Úgyhogy ma azért jöttünk, hogy beváltsuk ezt a csekket, amely a szabadság gazdagságát és az igazság biztonságát adja nekünk! Azért is jöttünk erre a megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát mindezek az iszonyatos sürgősségére.

Nincs időnk arra, hogy megengedjük magunknak a lecsillapodás luxusát vagy hogy bevegyük a fokozatoságnak hívott nyugtatószert. Itt az idő, hogy valóra váltsuk a demokrácia ígéreteit. Itt az idő, hogy felemelkedjünk a szegregáció sötét és elhagyatott völgyéből a faji egyenlőség napsütötte ösvényeire. Itt az idő, hogy kiemeljük nemzetünket a faji egyenlőtlenség futóhomokjából a testvériség rendíthetetlen sziklájára. Itt az idő, hogy az igazságot napi valósággá tegyük Isten minden gyermeke számára. Tragikus volna a nemzet számára, ha figyelmen kívül hagyná a pillanat sürgetését. A négerek jogos elégedetlenségének tikkasztó nyara nem ér addig véget, amíg el nem jön a szabadság és egyenlőség frissítő ősze. 1963 nem valaminek a vége, hanem a kezdet. Azok, akik remélik, hogy a négerek most kiengedték a fáradt gőzt és megelégednek ennyivel, azok csúnyán csalódni fognak, ha a nemzet visszatér a rendes, eddigi kerékvágásába. Nem lesz se béke se nyugalom Amerikában, amíg a négerek nem élhetnek állampolgári jogaikkal. A felkelés forgószele addig fogja rázni a nemzetünk alapjait, amíg az igazság fényes napja fel nem jön az égre. De van valami, amit el kell mondanom népemnek, akik az igazság palotájának meleg küszöbén álltok. Jogos helyünk elfoglalása során nem következünk el bűnös vagy rossz tetteket. Ne csillapítsuk a szabadság iránti szomjunkat a keserűség és a gyűlölet kelyhéből! Harcunkat mindvégig a méltóság és a fegyelem magas síkján kell megvívnunk. Nem engedhetjük meg, hogy a mi teremtő tiltakozásunk fizikai erőszakká fajuljon! Újra és újra felül kell emelkednünk, abba a fenséges magasságba, ahol lelki erővel szállunk szembe a fizikai erőszakkal. A csodálatos újféle harciasság, amely elborította a néger közösséget nem vezethet oda, hogy elveszítsük a bizalmunkat minden fehér emberben, mert rengeteg fehér testvérünk – ahogy jelenlétük is bizonyítja -, megértette, hogy az ő sorsuk a mi sorsunkhoz van kötve. Megértették, hogy az ő szabadságuk feloldhatatlanull a mi szabadságunkhoz van kötve. Nem járhatunk külön utakon. És ahogy haladunk, meg kell fogadnunk, hogy mindig előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk vissza. Vannak, akik megkérdezik a polgárjogi harcosoktól: “Mikor lesztek elégedettek?” Nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek a rendőrségi brutalitás kimondhatatlan borzalmának áldozatai. Nem lehetünk elégedettek, amíg a hosszú utazás alatt megfáradt testünk nem pihenhet meg az út menti motelekben és a városok hoteleiben. Nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek mobilitása annyi, hogy egy kisebb gettóból átköltözhetnek egy nagyobba. Soha sem lehetünk elégedettek, amíg gyermekeinket megfosztják önbecsülésüktől és méltóságuktól a táblákkal, amiken a felirat: “CSAK FEHÉREKNEK”! Nem lehetünk elégedettek, amíg egy mississippi néger nem szavazhat és egy New York-i néger azt hiszi, hogy nincs kire szavazzon. Nem. Nem vagyunk elégedettek és nem leszünk elégedettek, amíg nem árad az igazság és a tisztesség nem hömpölyög óriás folyamként. Tudom jól, hogy néhányan közületek borzasztó megpróbáltatásokon mentek keresztül. Néhányan közületek éppen most szabadultak a szűk börtöncellákból. Néhányan közületek olyan területekről jöttek, ahol a szabadágkeresésetek miatt az üldözések viharai tépáztak meg és a rendőri brutalitás szelei sodortak el. Ti vagytok a teremtő szenvedés veteránjai. Folytassátok a munkátokat azzal a hittel, hogy a nem megérdemelt szenvedés megváltó erő. Menjetek vissza Mississippibe! Menjetek vissza Alabamába! Menjetek vissza Dél-Karolinába! Menjetek vissza Georgiába! Menjetek vissza Luisianába! Menjetek vissza az északi városok nyomortelepeire és gettóiba azzal a tudattal, hogy valahogyan ez a helyzet meg tud és meg fog változni! Ne fetrengjünk a kétségeesés völgyében! Azt mondom nektek ma, barátaim, hogy habár a ma és a holnap nehézségeivel találjuk szembe magunkat, még mindig van egy álmom. Ez egy álom, ami mélyen az amerikai álomban gyökeredzik.

Van egy álmom. Az, hogy egy nap ez a nemzet felemelkedik és valóra váltja saját hitvallását és magától értetődőnek tartjuk majd ennek a mondatnak az igazságát: “Minden ember egyenlőnek teremtetett”! Van egy álmom, hogy egy nap Georgia vörös dombjain korábbi rabszolgák fiai és korábbi rabszolgatartók fiai le tudnak majd együtt ülni a testvériség asztalához. Van egy álmom hogy egy nap még Mississippi állam is, az állam, amely kiszikkadt az igazságtalanság forróságától kiszikkadt az elnyomás hőségétől a szabadság és az igazságosság oázisává fog válni. Van egy álmom Az én szegény kis gyerekeim egy nap egy olyan hazában fognak élni, ahol nem a bőrünk színe alapján ítélik meg őket, hanem a jellemük alapján. Nekem van ma egy álmom! Van egy álmom, hogy egy nap lent Alabamában, a romlott rasszistáival, a kormányzójával, akinek a szájából ömlik a jogtiprás és a gáncsodkodás egy nap, pont ott, Alabamában, kis fekete fiúk és kis fekete lányok kézen fogják majd egymást a kis fehér fiúkkal és lányokkal és testvérekként mennek együtt tovább. Van egy álmom ma! Van egy álmom, hogy egy nap minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom alászáll, lesz az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége és minden test látni fogja azt! (Ézsaiás 40, 4 – a ford) Ez a reménységünk. Ez az a hit, amivel visszatérek délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a remény szikláját. Ezzel a hittel képesek leszünk, hogy átalakítsuk nemzetünk zúgó hangzavarát a testvériség gyönyörű szimfoniájává. Ezzel a hittel képesek leszünk dolgozni együtt, imádkozni együtt, küzdeni együtt, börtönbe menni együtt, a szabadságért kiálllni együtt, tudva, hogy egy nap szabadok leszünk. Ez lesz az a nap Ez lesz az a nap, amikor Isten minden gyermeke megújult értelemmel énekelheti majd: “Az országom a tiéd: Szabadság édes földje, rólad dalolok. Föld, melyen atyáim haltak, föld, mely a bevándorló atyák büszkesége, minden hegyoldalról a Szabadság zengjen! (Közismert amerikai hazafias dal – a ford.) És ha Amerika egy nagyszerű nemzet, akkor ez igaz kell, hogy legyen. Zengjen hát a Szabadság New Hampshire csodálatos dombtetőiről! Zengjen hát a Szabadság New York hatalmas hegyeiről! Visszhangozzák a Szabadságot a pennsylvaniai Alleghenies magaslatok! Visszhangozzák hát Colorado hófödte szikláil! Visszhangozzák hát Kalifornia csipkés csúcsai! De ez nem elég! Visszhangozza a Szabadságot a georgiai Stone Mountain! Visszhangozza a Szabadságot a Tennessee-i Lookout Mountain! Visszhangozza a Szabadságot minden hegy és vakondtúrás Mississippiben! Zengjen minden hegyoldalról! Zengjen-zúgjon hát a Szabadság és ha ez megtörténik és amikor zenghet a Szabadság, mint egy harang, amikor zenghet minden községben és falucskában, minden államban és minden városban, akkor előrébb hozhatjuk azt a napot, amikor Isten mindegyik gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és gójok, protestánsok és katolikusok megfoghatják egymás kezét, és együtt énekelhetik a régi néger spirituáléval: „Végre szabadok, végre szabadok, hála a mindenható Istennek, végre szabadok vagyunk!”